Kézikönyv a transzmozgalom által beszippantott gyermekek szüleinek

„Egyetlen gyermek sem születik rossz testben” – üzeni Maria Keffler amerikai író, pedagógus, aktivista könyve, amelyet a Mathias Corvinus Collegium (MCC) adott ki idén tavasszal Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás címmel, Szabadítsa ki gyermekét a genderkultuszból! alcímmel. A kötet hasznos kézikönyv a transzmozgalom által beszippantott gyermekek szüleinek, útmutatásul szolgálva a genderideológia ingoványos talajára tévedt családoknak, hogy képesek legyenek visszakormányozni gyermekeiket a realitás és biztonság világába.

A könyvbemutatón a szerző elmesélte: szülőként és tanárként nagyon szíven ütötte a főleg tinilányok között járványszerűen terjedő transzmozgalom, de egy 2018-as saját élmény volt az, ami végül aktív cselekvésre ösztönözte. Egy szülőtársa elhívta az iskolai transzgender szabályok kidolgozására létrehozott munkacsoport alakuló ülésére, amelyen megdöbbenve hallgatta a tizenvalahány diák, tanár és civil aktivista között zajló beszélgetést, amelynek lényegi üzenete az volt, hogy a szülők veszélyt jelentenek a saját gyermekeikre, a fiatalok megvédése pedig a tanárok és a civil szervezetek feladata. Ennek hatására kezdett el foglalkozni a jelenséggel, majd létrehozta az Arlighton Parent Coalition (Arlingtoni Szülők Egyesülete) nevű társadalmi szervezetet, amely a szülők jogai és a gyermekek biztonsága fölött őrködik a közoktatásban.

Meglepetésére rengeteg megerősítő szülői visszajelzést kaptak azoktól, akik derült égből villámcsapásként élték meg gyermekeik transzneműségének bejelentését, amelyre a milliárddolláros genderipar nyomására az orvosok és a pedagógusok egy alattomos érzelmi zsarolással erősítenek rá: ha nem támogatják gyermekük nemváltoztatását, akkor öngyilkosságba hajszolják őket. Akkor derült ki számára, hogy majdnem minden érintett család találkozott ezzel a manipulatív kérdéssel, mintha a szülőknek csak ez a két opció létezne: vagy azonnal beleegyeznek gyermekük nemi átalakításába vagy felkészülnek annak öngyilkosságára, amelyhez tulajdonképpen ők is hozzájárultak. Mindez teljesen szembement a szerző addigi pszichológiai-pedagógiai tanulmányaival, ezért a szervezet kiadott egy 4-5 oldalas szülői útmutatást. (Ugyanezt itthon is többször megerősítették többek között Bagdy Emőke és Hal Melinda klinikai szakpszichológusok.) Mint mondta, a pozitív visszajelzések hatására született meg a könyv, amelyben a szerző útmutatást nyújt a genderügyben érintett családoknak: konkrét tanácsokat adva, hogyan védekezhetnek ellene és hogyan segíthetik gyermekeiket visszaterelni a hagyományos családmodell nyújtotta biztonságos környezetbe.

Ahogy már a könyv hátsó borítója is figyelmeztet: egy agresszív gépezetről van szó, mely iskolák, egészségügyi szakemberek, politikusok és aktivisták révén tolja végig a fiatalokat, gyerekeket a „transzgenderorvoslás” destruktív ösvényén. Mint írja, elnyomónak bélyegzik azokat a családokat, amelyek nem hódolnak be elsőre a genderidentitás politikájának, az orvosi kísérleteknek, a kulturális korszellemnek, és azt mondják vagy sugallják nekik, hogy egyedül akkor járnak el helyesen, ha beleegyezek gyermekük nemi átalakításába és medikalizációjába. „A szülő-gyermek kapcsolatot az emberiség egész történelme során és minden kultúrában tisztelték és becsülték. Egészen mostanáig. (...) Ne feledjük azonban, hogy az aktivisták keményen nyomulnak azért, hogy a gyermekeket eltávolítsák azokból az otthonokból, ahol a szülők nem engedik a gyermek medikalizációját. Szülők már saját biológiai gyermekeik felügyeleti jogát is elvesztették emiatt. Ha ellenségességet tapasztalunk egy csoport vezetői részéről, bölcsebb lehet, ha megszakítjuk a kapcsolatot az adott csoporttal, minthogy megkockáztassuk, hogy feljelentést tegyenek ellenünk a gyermekvédelmi szolgálatnál.” Durván hangzik, de a helyzetet megismerve logikusnak és hasznosnak tűnik.

Ahogy a könyv első fejezete részletesen bemutatja, egy stratégiailag és retorikailag nagyon jól felépített, dollármilliárdokkal támogatott jelenségről van szó, amelyről még mindig sokat azt hiszik, hogy nem kell komolyan venni, és csak mással történhet meg; miközben aktívan betolják őket abba a világba, amiből nem nagyon van számukra visszaút. Ahogy a szerző a könyvbemutatón is kifejtette: a pubertásblokkolók alapjául szolgáló lupron nevű hormont korábban férfi bűnözök esetén alkalmazták, de annyira sok negatív mellékhatása volt, hogy visszavonták még a börtönökből is; később endometriózissal küzdő nőknek írták fel, akik ugyancsak rettentő mellékhatásokról panaszkodtak, így onnan is kivonták, és most a gyerekeket célozták meg vele, valamint az úgynevezett cross sex, vagyis ellenkező nemű hormonokkal, azt állítva, hogy a kezelés bármikor visszafordítható – miközben ez nyilvánvalóan nem igaz, hiszen végzetes fizikai ártalmakról van szó (megváltozott hang, szőrzet), melyről sokat tudnának mesélni azok, akik végül meggondolták magukat.
A szerző levezette a transzmozgalom és az egyéb szekták közötti megdöbbentő párhuzamot, igazolva, hogy transzmozgalom valójában maga is egy szekta: „a genderipar az embereket aljas módon a személyiség magjánál, az identitásnál veszi célkeresztbe (...), a genderideológia kultusza kifejezetten a gyermekeket, mégpedig különösen az identitásuk kialakulása körüli életszakaszban levő gyermekeket célozza meg. Úgy tűnik, az eleve gondokkal küzdő gyermekek a legérzékenyebbek a szektás manipulációra”. Aprólékosan feltárja azt is, hogy a gendermozgalom hogyan toborozza és választja el családjuktól a sebezhető gyermekeket, külön kitérve a testük iránt gyakran diszkomfortérzettel rendelkező autisták behálózására. Tapasztalata szerint a genderkultuszba való beavatásra toborzott személy általában gyermek vagy fiatal felnőtt, mert ez az elsődleges demográfiai célcsoport a transzneműek jogaiért küzdő aktivistáknak és a genderiparnak. „Sok szempontból már nem a saját gyermekünkkel van dolgunk, hanem egy bábuval, amit a genderipar irányít; olyan az egész, mintha a genderipar ráhúzott volna a gyermekre egy jelmezt, amit ő nem tud levenni”.

Keffler arra is rámutatott, hogy mára az amerikai társadalom szinte minden szegmensét áthatotta a genderkultusz: „a szekta befolyása és csatlósai mindenhol jelen vannak: átvették az uralmat a közösségi médiában, az iskolákban, a virtuális piactéren, a szórakoztatóiparban, sőt még számos egyházban is”. Az egyházakkal kapcsolatban is bemutatja a logikai hátteret: „a genderideológia esetében az ember vagy Isten mellett vagy Isten ellen van. Ha valaki egyszerre mindkét lovat próbálja megülni, akkor úgyis az utóbbi oldalon fog lepottyanni, függetlenül attól, hogy milyen szenvedélyesen állította az előbbit”. Mindezzel választ kapunk az olyan (ál)kérdésekre is, mint hogy egyáltalán létezik-e az LMBTQ-lobbi, valós veszélyt jelent-e a gyermekeinkre, milyen egyéni és családi tragédiákat okoz, és eljut-e hozzánk. Önámítás lenne abban bízni, hogy mindez olyan távol van tőlünk, hogy minket nem érhet utol, és ha nem veszünk tudomást erről, akkor majd minket elkerül, hiszen ez ellentmond a globális hálózatok működési logikájának is. A szerző szavaival: „egyetlen családnak sem szabadna ezzel a rémálommal szembesülnie. Azonban minden családnak tudnia kell, hogy nincs egyedül.”
Ahogy a könyvbemutatón is kifejtette, Maria Keffler a könyvben az LMBTQ kifejezést kettéválasztja, mert szerinte ez pontosabb és megfelelőbb megközelítés „mivel a homo- és a biszexualitásnak (melyet az LMB rövidítés képvisel) nagyon kevés közös vonása van a transznemű és queer közösséggel (melyre a TQ utal). A szakember szerint az utóbbi tanainak és követeléseinek nagy része nem egyszerűen ellentétes az LMB-közösség jogaival és védelmével, hanem felül is írja azokat. A könyvben számos olyan kifejezéssel is találkozunk, amelyek a kevésbé tájékozottak számára még talán ismeretlenek, különösen itthon, és nem is minden gondolat releváns magyar közegben, de azok is tanulságosak, nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Ilyen például a holtnév („deadname”) kifejezés, amely a születéskori névre utal, és amelyet a magát transzneműnek érző személy később elutasít – ez önmagában is mutatja a transznemű szekta ördögi célját: „a genderipar ki akarja irtani az újonc személyes énjét, amely az oltalmazó, biológiai (vagy örökbefogadó) családban alakult ki, és olyan identitással akarja újjáteremteni az újoncot, amely nemcsak beleegyezik a több tíz- vagy százezer dollár értékű gyógyszeres és műtéti beavatkozásba, hanem lelkesen végig is viszi azt”.

A szakmailag jól felépített könyv tulajdonképpen egy kézikönyv szülőknek, akiknek a gyermekeit beszippantotta a transzmozgalom. Az első fejezet elméleti alapozása után a továbbiakban gyakorlati útmutatót is kapunk kommunikációs stratégiákra, helyzetekre, eszközökre – az erre vonatkozó fejezetek címei önmagukért beszélnek: Így beszélgessen a szülő az önmagát transzneműként azonosító gyermekével, A szülő kapcsolata az önmagát transzneműként azonosító gyermekével, Az önmagát transzneműként azonosító gyermek visszaprogramozásának lépései. A következő részek pedig kitérnek a határok és a szeretet fajtájára és fontosságára; a család többi tagjára és a visszalépés utáni teendőkre – vagyis a könyv végigvezet a teljes terápiás szakaszon. Végül a függelékben olvashatunk további döbbenetes erejű, megrázó személyes vallomásokat a visszalépőktől, visszaváltozóktól, sőt még egy általános elutasító mintalevelet is kapunk az iskolai nemi és genderideológiai képzésre vonatkozóan – amit reméljük, feleslegesen fordítottak le magyarra. S mindeközben nem hagyja ki a pornóipar okozta társadalmi méretű sebek említését sem.

Pedig van egy másik út is – állítja a szerző: „a pszichológia és a gyermeknevelés egészséges elveire, valamint azoknak a szülőknek a tapasztalataira alapozva, akiknek sikerült kimenteniük gyermeküket a genderkultusz romboló ideológiájából, egyre több szülő mond nemet a gendergépezet etikátlan és álságos narratívájára. A könyv útmutatóul szolgál a genderideológia ingoványos talajára tévedt családoknak, hogy képesek legyenek visszakormányozni gyermekeiket a realitás és biztonság világába." A könyvben legtöbbször elhangzó gondolat, üzenet pedig ez: az út hosszú, kimerítő és frusztráló, de nem szabad feladni! Egyrészt azért, mert a saját gyermekeinkről van szó, másrészt azért, mert „ennek a szektának az ideológiája félretájékoztatáson és dezinformáción alapul, és egy ponton össze fog omlani, mert az igazság végül mindig napvilágra kerül”.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotó: facebook.com/MCC.Budapest 

mccpress.hu 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk