Komandó a világ közepe, de vajon meddig? – a Nemzeti Színház 13 almafa című előadásáról

A járvány kitörése előtt nem sokkal bemutatott előadás az első világháborútól napjainkig tartó időszakot mutatja be, Trianont több szempontból is megvilágítva. Kiindulópontja Wass Albert Tizenhárom almafa című kisregénye, amelyet korabeli dokumentumokkal és levéltári adatokkal egészítettek ki, és amely a túlélés eszméjét a székelység állhatatos természetére, szűkszavú, de metsző humorára alapozza. A rendező, Vidnyánszky Attila szerint az előadás célja ennek a „nagy világrendben állhatatosan tovább élő kis nép harcának és életre ítéltségének a bemutatása”.

Félig székelyként, testközelből ismerve a helyszínt és magát a regényt, de a pátoszos történelmi tablóktól korábbi tapasztalatok alapján erősen tartva, vegyes érzésekkel ültem be az előadásra. Félelmeim nem igazolódtak be, székbeszögezően jó volt végignézni a több mint három órás, térben és időben is párhuzamos helyszíneken játszódó előadást.

Háromszéken nőttem fel a '80-as években. Komandón sokszor kirándultam szüleimmel és barátaimmal; egy szilveszter éjszakán autónk húzta szánkón – tehát tilosban – élveztük az azóta is hiányzó „igazi” telek hidegét és derékig érő fehérségét. Amikor Wass Albert regényeit először középiskolásként, majd egyetemistaként, végül felnőttként is elolvastam, mindig könnyű volt beleképzelni magam a helyszíneibe vagy egyes szereplők bőrébe. Tánczos Csuda Mózsi alakjára is tisztán emlékszem – úgy, mint aki apám vagy nagyapám lehetne, hiszen ők is székelyek voltak, még ha nem is komandóiak.

Az előadásban szíven ütött a felismerés, hogy a Szarvas Józsi révén a könyvből szinte elevenen kilépő Mózsi már inkább korombeli, és hogy szavai és cselekedetei, bár számomra teljesen valóságos emlékeket idéznek (nem a világháborúk vagy a köztes időszak körülményeit illetően, hanem későbbi román-magyar együttélés alatti gondolkodásmódra, kifejezésekre vonatkozóan), mégis egy lassan eltűnő világ jelképei. A száz évvel ezelőtti és későbbi (világ)eseményeknek valóban túlélői voltak a székelyek, akik a legkeményebb kommunista diktatúrában is őrizték nyelvüket, hagyományaikat és mély istenhitüket, de vajon a harminc éve szabadságra ítélt, azóta arrafele is egyre inkább fogyasztói társadalommá alakult létben is „életre ítéltettek” ők? Ma nem kell háborúba menni, legfeljebb külföldre dolgozni… Vajon tudná-e ma valaki úgy rábízni feleségét (és kislányát) a még ugyancsak gyermek fiára, mint Mózsi? Tudna-e ma egy tízévesforma kisfiú ekkora felelősséget örömmel (és természetességgel) vállalni és szülei szavaiból úgy megérteni a politikát és életet, mint kicsi Mózsi? Vajon fognak-e még ültetni almafákat arrafele?

Komandó (és egész Erdély) mai helyzetét ismerve nekem inkább szkeptikus gondolataim támadtak, ahogy Apponyi Albert gróf híres trianoni védőbeszédét hallgatva is Rátóti Zoltán szájából. Mégis bármikor szívesen újra végighallgatnám; nemcsak azért, mert a színész bravúrosan oldotta meg ezt a nehéz feladatot, hanem azért is, mert tudom, hogy – ismét Vidnyánszky Attila szavaival élve „azért kell, hogy az egész elhangozzon, mert ennél drámaibb szöveg ebben a témában nincs, és a maga teljességében rejlik az ereje és az igazsága. (...) A beszéd egy ország történelmének a mélypontja, és egy hatalmas politikai életpálya végének egyszerre a kudarca és a csúcsa. Tudjuk, bármilyen frenetikus volt is Apponyi érvelése és retorikai teljesítménye, valós hatása nem lehetett, hiszen mire a magyar delegáció elősorolhatta az érveit, a győztesek részéről már eldöntött tény volt az ország feldarabolása. Ennek a hiábavalóságnak a nagyszabású tragédiája ez a beszéd.”

Ajánló: Trianon100 – klipet forgatott az Operaház Zebegényben és Szarvason

Wass Albert és Vidnyánszky Attila válasza mégis egyértelműen pozitív. „Van egy prosperáló ország, a Trianonban elszakított területeken, ha megfogyatkozva is, de még beszélik ezt a nyelvet, vannak iskoláink, kulturális és politikai szervezeteink… Ez hitforrásként kellene, hogy erősítsen bennünket. Ha Wass Albert és a Komandón élő Mózsi szemszögéből nézek rá erre a történetre, akkor azt kell mondanom, hogy az Úristennek terve van ezzel a néppel. (…) Ebben az előadásban az élet igenlését szeretném ünnepelni, azt, hogy van jövője ennek az országnak, és száz évvel ezelőtt is volt, amikor olyan komoran nézett mindenki a jövőbe, és még nem tudták, hogy alig két évtized múlva micsoda szenvedés vár az országra, Európára, a világra! És ahogy Wass Albert írja:„Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek” – mondta a rendező egy interjúban. Úgy legyen.

Antal-Ferencz Ildikó

*

Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkon: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

*

Vezető fotó: nemzetiszinhaz.huEöri Szabó Zsolt

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk