„Időutazással” újra egymásra találhat egy pár? – megnéztük Nicolas Bedos Boldog idők című filmjét

A párkapcsolati válságot átélő idősebb házaspár története attól igazán izgalmas, hogy a feleség által kidobott férfi időutazás révén próbálja újraélni közös történetük kezdeti, szerelmes szakaszát. Vajon sikerül-e az időutazás és egymásra találhat-e ily „csalárd” módon a házaspár?

Újabb, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató francia filmet néztünk meg kettesben. Több párhuzamot is találtunk a korábban megtekintett Szabadúszókkal: amellett hogy mindkettő francia film és van bennük közös színész is, a fő téma itt is a főszereplő férfi életközepi válsága, amely ezúttal elsősorban párkapcsolati szempontból kerül górcső alá. A párkapcsolati válságot átélő idősebb házaspár története attól igazán izgalmas, hogy a feleség által kidobott férfi időutazás révén próbálja újraélni közös történetük kezdeti, szerelmes szakaszát. Vajon sikerül-e az időutazás és egymásra találhat-e ily „csalárd” módon a házaspár?

A történet szerint míg a sikeres pszichoanalitikus feleség (Fanny Ardant) harsány és magabiztos, második kamaszkorát élve „halad a korral”. A tehetséges, de munkanélküli grafikus, illusztrátor férj (Daniel Auteuil) sokkal szívesebben réved a múltba, depressziós lesz és belesüpped az önsajnálatba. Egy családi vita alkalmával Marianne egyszerűen kidobja az általa fenntartott közös lakásukból, Victor pedig elköltözik, mégpedig annak a barátjának és korábbi munkaadójának a legénylakásába, akivel a felesége terápiás munka közben megcsalja… Felnőtt fiuk – aki inkább anyjával ápol szoros kapcsolatot, pontosabban akit anyja láthatóan istenít – látva apja kedélyállapotát, egy különleges ajándékot ad neki: az egyik gyerekkori barátja (a Szabadúszókban is játszó Guillaume Canet) által vállalkozásszerűen megvalósított időutazási lehetőséget. Antoine színészek és korhű díszletek bevonásával teremti meg az ügyfelei által kiválasztott kor hiteles(nek tűnő) hangulatát, fizikai körülményeit, és a méregdrága árat fizető időutazó addig élvezheti a 18. század vagy éppen a második világháború újrateremtett közegét, Napóleon, Hitler, esetleg Hemingway társaságát vagy akár saját korábbi élettörténetének egy-egy részletét, amíg a pénztárcája bírja.

Victor a „vesztesek nyugalmával” beváltja az ajándékot, és visszakéri magát '74-be, arra a napra és arra a helyszínre (a Boldog idők nevű presszóba), ahol megismerte leendő feleségét. Ekkor kezd igazán érdekessé válni a történet, hiszen az időutazással együtt elindul egy lélektani fejlődés, amelyben az idősödő férfi és a fiatal rendező, cégvezető szerelmi története párhuzamosan fut, és mélyen össze is fonódik, hiszen ebben az időutazásban a feleséget játszó fiatal színésznő (Doria Tillier) civilben a rendező nem túlságosan megbecsült szerelme. Victor pedig teljesen beleéli magát az időutazásba – miközben tisztában van azzal, hogy mindez csak el jól megrendezett és rendkívül drága színjáték –, és annyira jól érzi magát benne, hogy az első felvonás után folytatni akarja, újra meg újra találkozni „feleségével”, és szép lassan beleszeret a színésznőbe... Az egyre szerelmesebb és egyre inkább magára találó férfi elkezd dolgozni is, és így „természetesen” újra felkelti idősödő, és szeretője mellett szép lassan unatkozni kezdő felesége érdeklődését. Így aztán egyre bővül a szerelmi sokszög és egyre nagyobb kérdés, hogyan lehet belőle jól kijönni... Bár a film azt sejteti, hogy igen, lehet; engem nem győzött meg, majdhogynem csalódott lettem a végére, s így járt a kedvesem is. Ennél többet nem szeretnék elárulni, inkább arról gondolkodnék hangosan: van-e értelme az időutazásnak?

A Férfiak Klubja Körkérdés rovatának egyik kérdése:Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?” Ezen a kérdésen egyes válaszadók hajlamosak gyorsan átsiklani egy igen-nem vagy „ennek a kérdésnek nincs értelme” típusú, esetleg „dehogy, ezt az életet már megéltem, ezért valami teljesen mást csinálnék, ha újrakezdhetném” válasszal, de akik kicsit jobban belemerültek a kérdésbe, legtöbbször hasonló következtetésre jutottak: alapvetően igen, mindent ugyanúgy csinálnának, kivéve talán néhány dolgot, helyzetet, de mivel az utólag rossznak tűnő, azóta esetleg megbánt viselkedésünk, szavaink, döntéseink is a saját személyiségfejlődésünk szerves részei; nem azok lennénk most, akik vagyunk, ha akkor másképp cselekedtünk volna; illetve ha akkor másképp is döntöttünk volna, akkor azóta és most más típusú problémákkal néznénk szembe, merthogy kihívások, megküzdendő nehézségek nélkül nincs élet.

Tehát, ha esetleg jól is esik nosztalgiázni, örömmel emlékezni vagy éppen bánkódni a múlt egy-egy részletén (esetleg teljes életünkön), nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az emlékeink szubjektívek: azaz nem a múlt objektív „fényképei”, a konkrét történésnél nagyobb a jelentősége a múlthoz való hozzáállásunknak. A pozitív emlékek (vagy az emlékek pozitív) felidézése (hagyományápolás, régi bevált praktikák őrzése, generációs örökségünk tisztelete) biztosan jó dolog és segít saját identitásunk felépítésében, megőrzésében; szemben a negatív történetmeséléssel (a panaszkodással, az elődök hibáztatásával saját kudarcainkért), de az utópisztikus visszavágyódás a „tökéletesnek” tűnő régi életünkbe könnyen illuzórikus csapdahelyzetet teremthet: nemcsak elvonja a figyelmünket és energiáinkat a jelenről, hanem a „boldog idők” elmúlása okán érzett gyász akadályozhatja a jelenbeli nehézségeinkkel való megküzdésünket, a továbblépést.

Végül pedig, ami a filmben is felbukkanó „páros emlékezést” illeti, szakmai olvasmányaim alapján és saját tapasztalatból is tudom, hogy a páros lelkigyakorlatok, a párterápiák egyik klasszikus technikája, amikor a pár tagjai felidézik megismerkedésük történetét és közös múltjuk örömteli pillanatait, és ezzel mindazt, amit megszerettek a másikban (és ami azóta vagy megmaradt vagy sem). A közös szép emlékek felidézése, egymás előnyös tulajdonságainak, erősségeinek felsorolása segít a másikban meglátni azt a férfit, nőt, akibe annak idején beleszerettünk (és remélhetőleg még most is szeretjük). Azonban itt nem áll meg ez a gyakorlat – hiszen az idő sem áll meg az ismerkedés pillanatában –, a következő feladat általában az, hogy észre kell venni és végig kell gondolni: időközben mindketten megváltoztunk, a környezetünk és egymás hatására is. (Ezt a múltidéző technikát természetesen nem csak akkor lehet igénybe venni, amikor már párkapcsolati, házassági válság van, hanem bármikor, amikor kisebb-nagyobb hullámvölgyben van a párkapcsolat, hiszen önmagunk és a másik alaposabb megismerése segíthet a kisebb-nagyobb problémák, elakadások megoldásában is.) Ez lehet tehát az illuzórikus időutazás rendelkezésre álló alternatívája, amely meggyőződésem szerint sokkal veszélytelenebb és hatékonyabb, mint az ötletnek egyébként eredetinek és izgalmasnak tűnő „tényleges” időutazás. Ez utóbbi során ugyanis – ahogy a filmben is láthatjuk, bár ott végül más irányt vesz a történet – könnyen beszippanthat a múlt és elveszíthetjük a jelenünket, önmagunkat.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk