Férfi-nő szövetségben a kegyetlen diktatúrán át – Veressné Ady Annával beszélget Révész Szilvia

Csinta Samu interjúkötete után újabb erdélyi vonatkozású könyv került a kezembe, az Istennel a diktatúrán át című. A Hópárduc felesége és a Reini után egy újabb házasságról és hitről szóló csodás tanúságtétel, amit nem is tudtam letenni, amíg be nem fejeztem. Pedig ez sem egy könnyű olvasmány, és sok szempontból érzékenyen érintett, mégis csodálatos élmény volt végigkövetni ennek, a magyarságuk és megalkuvást nem ismerő hitük, aktív gyülekezetépítő tevékenységük miatt a román kommunista diktatúra célpontjává vált házaspárnak az élettörténetét; minden külső és gyülekezeten belüli támadás, szegénység, baleset, tragédia, betegség ellenére töretlen hitét, derűs életszemléletét, példás családi életét, szeretettel és tisztelettel teli párkapcsolatát, fáradhatatlan közösségépítő munkáját.

A Harmat kiadó idén megjelent interjúkötetének alanya Veress Ernőné Ady Anna, a „hepehupás, vén Szilágyból”, Diósadról származik, a család neve is innen ered. Nagyapja, Ady Dániel, Ady Endre költő első unokatestvére volt, így a beszélgetés a nagy költővel indul, és annak tisztázásával, hogy míg a középiskolában azt tanították, hogy a költő halála előtt vérbaja miatt megzavarodott, a valóság az, hogy egész életében Istent kereső ember volt, aki a halálos ágyán rátalált Istenre és békében ment el, és aki megtérésének történetét nemcsak a család őrzi, más források is megőrizték.

A családi történet az Amerikát megjárt nagyapával folytatódik, aki miután évekig dolgozott odakint aranybányákban, egy itthoni bányaszerencsétlenségben halt meg, amikor a felesége épp a harmadik gyermeküket várta. Az egyedül maradt nagymamát fiatal testvérének a halálhíre, és emiatt édesapja öngyilkossága búskomorságba vitte, melyből a hite (megtérése) mentette meg és hozta össze a lányát a férjével. Ugyancsak a hit hozta össze Anna nénit is erdélyi származású, lelkész(nek készülő) férjével. Anna néni addig több halálközeli élményt is átélt (veseleállás, beomlott hó okozta baleset, kisöccse halála, vasúti tömegbaleset), amelyek mind hozzájárultak megtéréséhez, ami abban az időben üldözendő dolognak számított, így hamarosan tanítói állása is veszélybe került miatta.

A fiatal lány, közelről látva a lupényi bányákban és a kocsmákban edződött férfiakat, nem is akart férjhez menni, de leendő férje szelíd kitartása és legfőképp sziklaszilár hite – Istenben és abban, hogy Isten Annát jelölte ki neki feleségül – végül meggyőzte, és vele tartott Székelyföldre, ahol elkezdődött közös életük. Első várandóssága vetéléssel végződött, de végül öt gyermekkel gazdagodott a család, és közben zajlott a gyülekezetek felépítése a különböző erdélyi településeken: Szilágyballán, Zilahon, Nagyváradon, Baróton, Csíkszeredában, Gyergyóban, Székelykeresztúron.

Tették mindezt 1974-től 1989-ig hatalmas ellenszélben: szegénységben, betegségekkel (negyedik gyermekükről ötévesen kiderült, hogy izomsorvadása van – Barnabás 21 éves koráig élt), komoly balesetekkel (a két fiúgyermek egyszerre szenvedett szánkóbalesetet, majd Anna biciklis balesetet), rosszakarók feljelentéseivel, a szekuritáté zaklatásával (lehallgatás, telefonos zaklatás, megfigyelés, kilakoltatás, mérgezés, gyújtogatás, gyerekek továbbtanulásának ellehetetlenítése). Erőt mindehhez számukra töretlen hitük, derűs életszemléletük, házastársi szövetségük, családjaik, barátaik és gyülekezeteik (néha belső harcokkal tarkított) támogatása, a külföldről jövő titkos, tiltott anyagi és lelki támasz, és a nehéz helyzetekben isteni csodaként megélt váratlan fordulatok nyújtottak. 1989 után a rendszerrel ugyan nem kellett már megküzdeniük, de a szegénységgel, fiuk halálával, a férj szívbetegségével, majd megvakulásával, egyes emberek irigységével és a „gyülekezetplántálás” nehézségeivel továbbra is szembe kellett nézniük – de ezt ugyanolyan derűs hittel és bizalommal tették, mint korábban. Amikor a férj meghalt, Anna néni folytatta a missziós munkát az árvák és az özvegyek körében, és közben egyedül fenntartotta a Hargitára épített, fogyatékkal élőknek szánt Barnabás-házat és a gyülekezeti házat.

A kötetben színes adalékként megszólal lánytestvére, Ady Éva, továbbá édesapját lelkészi útjain sokszor (és időnként a szekuritatéhoz tett kötelező látogatásokra is) elkísérő lánya, Evódia is, valamint az őket Magyarországról titokban segítő, lelkigondozással foglalkozó Iván házaspár, Imre és Gabika.

Néhány lélekemelő idézet a könyvből – amely talán nemcsak kedvet hoz az olvasáshoz, hanem elgondolkodtat arról, mennyivel (összehasonlíthatatlanul) könnyebb dolgunk van nekünk, a rendszerváltás után felnövőknek anyagi, szellemi és lelki értelemben is, és mennyire nem tudunk jól élni ezzel a lehetőséggel – ehhez az is kellene, hogy időnként megálljunk, kinézzünk a napi mókuskerekünkből, közösségi oldalainkból, és tekintsünk visszafele, legalább egy generációnyit:

„Tartottam a férfiaktól. Pedig a szüleimtől nem ezt láttam, nagyon szép házasságban éltek. De a férfiak többségét erőszakosnak ismertem meg – főleg a Zsil Völgyében élő székelyeket. Kemények, nyersek, durvák voltak. Nem tudtak szépen beszélni. Ezért volt bennem egy szorongás.”

*

„Két különböző világ voltunk persze, s nagyon kellett csiszolódnunk egymáshoz. Ernő határozott férfi volt, s meg kellett tanulnom, hogy a feleségeként el kell fogadnom a vezetését. (…) Igen, igen, nagy volt köztünk a különbség, ég és föld. De abban teljesen egyetértettünk, hogy mindkettőnknek az Úr a legfontosabb.”

*

„A férjem határozott volt, és ezt tudták róla. A városból egyre többen jöttek a gyülekezetbe, sokan voltunk, nagy volt az ifjúság. A hatóság folyton figyelt. Amikor a férjem meghívást kapott Ausztriába egy konferenciára, az útlevél átadásakor azt mondták neki: »Itt az útlevél, de nem kell ám visszajönni.« Ő persze visszajött, mert tudta, hogy itt a helye. Attól kezdve minden módon próbálták ellehetetleníteni az életünket. Tudtunk, hogy az Úr előttünk megy, de egyre nehezebb volt az út.”

*

„(A támadások) ugyanúgy folytatódtak. 1985 márciusában kilakoltattak minket. Tudtuk, hogy az imaházat le fogják bontani, mondták is, hogy keressünk új helyet. A »városrendezés« célja az volt, hogy a magyarok lakta utcát felszámolják. Új tömbházak építését tervezték a régi lakónegyed helyén, az utca elejére épült tömbházakba már vegyesen építették be a lakosokat: magyarokat és románokat is.”

*

„A mi ajánlólevelünk »ti vagytok... amelyet ismer és olvas minden ember« – mondja az ige, és ez így igaz. Mindenki látta, mink van, mink nincs, hogyan élünk. (…) Volt, akiben a minket ért üldözés szimpátiát váltott ki. Olyan is volt, aki azt mondta: »Úgy kell nekik, megérdemlik!« De figyeltek bennünket, hogy reagálunk a támadásokra, a nehézségekre. Egy-egy kemény próbát követően voltak, akik azért jöttek el a gyülekezetbe, mert hallottak rólunk és a saját szemükkel is látni akarták, hogy vajon igaz-e, amit beszélnek.”

*

„A két idősebb fiunk korábban balesetet szenvedett, teljesen reménytelen helyzetből adta vissza őket az Isten. Láttuk ezt a csodát, hát hogyne hittük volna, hogy Barnabás is meggyógyul majd. Böjtöltünk és imádkoztunk. De maga Barnabás kérte, hogy tegyük le őt Isten kezébe, ne böjtöljünk tovább, mert ő elfogadta a betegségét. S bár rövid lesz az élete, de szeretné jól kihasználni. Maradandó nyomot hagyott az életünkben az ő hite.”

*

„Az Úr előkészített arra, hogy megbarátkozzak ezzel a helyzettel, amiben most is vagyok, s ne féljek, ha néha egyedül maradok. Arra is egyre gyakrabban sor került, hogy ha például elment az áram, kicseréljem a biztosítékot. Meg kellett tanulnom a csapszerelés, a férfimunkákat is, mivel Ernő már nem látott. Persze ha hazajött, s mondjuk nem tudtam eléggé meghúzni egy csavart, akkor kérte, hogy tegyem oda a kezét, s ő megszorította. Nagyon szeretett segíteni. Amikor nem látott már, akkor is kiment és egyedül hozta be a fát, sőt fát is vágott. (…) Egy nagy vágya volt, és meg is adatott neki január legelején. Mindenki itt volt ezen az utolsó találkozón. Az unokákat megáldotta, imádkozott értük. (...) Ez a családi összejövetel mindenkinek sokat jelent, amikor Amerikában voltam, akkor is eljöttek, s az egész család itt nálunk találkozott. Ez nekem nagy öröm, hogy amikor már nem leszek, ezt továbbviszik majd a gyerekeink.”     

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: https://www.harmat.hu/uzlet/istennel-a-diktaturan-at/ 

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Vannuska

    2021. június 02 10:59
    Köszönöm kedves Ildikó ezeket a könyvajánló sorokat.S.D,G,Meglepetésként ért.A könyvek itt nálam elfogytak,újabb szállítmányt rendeltem,Életem végefelé közeledve örömmel tölt el,hogy vannak még könyvbarát emberek,akiket érdekel a múlt és azok a hiteles történetek,melyekbõl látni,hogy Isten kezében semmi sem történik véletlenül.21 évesen az Úrhoz költözött Barnabás fiam maga után hagyott egy áldott örökséget:A Barnabás Alapítványt ,amely a Hargita keresztény Tábor területén épült mozgássérült és fogyatékos egyének üdültetésére.Az üdülõt a lányom Budai Evódia és csapata vezeti.Isten erre az évre is gondoskodott a mozgássérültek üdültetésérõl,melynek finanszirozásába e könyv is besegít,Dícsõség Istennek! Szeretettel küldöm üdvözletem a Hargitai hegyekbõl
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk