A 100 éve született és 40 éve meghalt Pilinszky János nyomában

Körülbelül idő – ez a címe a Juhász Anna irodalmár (a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával) szervezett Pilinszky irodalmi sétának. Aki részt vett rajta, szerintem ugyanúgy elveszett az időben, mint anno a költő, akinek Pontos idő című, 1960-ban megjelent írására utal a séta elnevezése. Én legalábbis valóban így jártam.

Fülemben a szervezőktől kapott „fülessel”, benne Anna lelkes magyarázataival és a Pál András színművész hangján megszólaló Pilinszky Jánossal (és másokkal), nem az utcák és épületeket jelenlegi állapotát láttam, hanem ahogy ott és akkor kinéztek, amikor Pilinszky azokban élt. Sőt, nemcsak a költő és családja életébe, hanem időnként a magam és felmenőim múltjába is visszautaztam, hiszen egyrészt én is éltem a belvárosban arrafelé egyetemistaként, másrészt a háborús történetek és a költő életét meghatározó nagynénjei többször eszembe juttatták a saját nagyszüleimet. És ebből az időutazásból még az időnként ránk dudáló autók, a turisták vagy a Duna-parton hangosan elvonuló bulihajók sem tudtak kizökkenteni.

Juhász Anna irodalmár több mint 10 éve szervez irodalmi esteket, és ezt az évet Pilinszky Jánosnak dedikálva folyamatosan kutatja nemcsak a költő irodalmi munkásságát, hanem mindazt, ami annak jobb megértéséhez vezet. Így nemcsak elolvasta amit ő alkotott, illetve amiket róla írtak, de eljutott Pilinszky János életének legfontosabb helyszíneire is (volt Rómában és Székesfehérváron, és menni fog Velembe és talán Párizsba is), ahol találkozott életének még élő tanúival, mint például Jelenits tanár úrral vagy a székesfehérvári bérbeadóval, Bokor Judit nénivel, aki 40 évig őrzött Pilinszky-kéziratokat adott át neki váratlanul, hatalmas örömet szerezve és értéket teremtve ezzel mindannyiunknak.

Annát személyesen ismerve, egyáltalán nem lepődtem meg azon az alaposságon, amivel a költő budapesti életének legfontosabb helyszíneit bejáró sétára készült (magyarázatokkal és idézetekkel, legtöbbet a költő unokaöccsétől, Kovács Pétertől, valamint kortársai közül, Nemes-Nagy Ágnestől és Lengyel Balázstól) és azon az őszinte lelkesedésen, ahogyan mindazt előadta; de kíváncsian kérdeztem meg a végén férjemet, hogy ő mit szól hozzá. Ő azt mondta: nagyon érződik a sétán az az őszinte érdeklődés, ami Annát vezeti, hogy az embert és a költőt megértse – ellentétben egyes olyan mondvacsinált „irodalmárokkal”, akik azért „kutatják” egyes költőink magánéletét, hogy emberi gyarlóságaikra rámutatva lerángassák őket onnan, ahova a műveik révén kerültek, és ebből akár jól meg is gazdagodjanak. Meglepődtem férjem válaszán, de tudtam miről beszél, és utólag megértettem Anna gondolatait, mondatait, hogy miért is ment utána olyan mélyen a költő munkássága mellett a családi kapcsolatainak, hátterének – ami nekem egyébként egy természetes munkafolyamatnak tűnik, hiszen újságíróként engem is mindig az ember maga és személyes motivációi érdekelnek; még akkor is, ha az a feladatom az, hogy elsősorban az illető szakmájáról írjak.

Hogy merre jártunk, mit láttunk és hallottunk? Nem tudnám pontosan felsorolni, mert nem jegyzeteltem, inkább átadtam magam az "idegenvezetésnek". De nem is szeretném lépésről lépésre rekonstruálni az utat, inkább arra biztatnék mindenkit, menjen végig a sétán, mert csak úgy fogja tudni átélni és átérezni, amit mi. Kedvcsinálónak azért természetesen felidézek néhány helyszínt és élethelyzetet: a Károlyi kertből indulva felkerestük Pilinszky szülőházát, ahová – ahogy a költő állította –, mindig hazavágyott. Néztem a harmadik emeleti lakás ablakát, és próbáltam odaképzelni őt, amint kitekint az akkor még másképp kinéző, de létező kertre és utcákra. Aztán elsétáltunk a nemcsak emlékét, hanem domborművét is őrző Centrál kávéház mellett, ahol Juhász Anna sokat mesélt a történelmi kávéházakról, a kávéházi létről és annak okairól, Pál Andrástól pedig meghallgattuk a falon is megjelenített híres Négysorost.

Felkerestünk egykori iskolákat és otthonokat, és családi, baráti emlékezések kapcsán egyre közelebb kerülhettünk a költő életéhez. Természetesen érintettük a Molnár utcai lakást, ami a család egyik legfontosabb otthona volt, és amihez irodalmilag is fontos munkák kapcsolódtak. Így az Apokrif, amit meg is hallgathattunk, és olyan személyes pillanatok is elénk kerültek, mint mikor a nagymama a katonaságból napi imával és minden vasárnap kikészített ruhával – „Jancsi fekete öltönyével” – várta haza Pilinszkyt.

A belvárosban olyan otthona is volt a családnak, ahol az egyik Baitz-lány – a költő három nagynénjének egyike, akikkel rendre együtt lakott – ruhaszalont üzemeltetett, és a nagyszobában volt berendezve a nagy szabású asztal, a varrógép, és itt ültek a papundeklilap fölött öltögető lányok is. A sétán szó volt életről és halálról, háborúról, veszteségről, családi összetartásról, és számos vers és prózai alkotás is elhangzott. Utunkat a Hajós utca 1.-ben fejeztük be, ahol Pilinszky újra az „öreglányokkal” lakott a ’70-es években és ahova élete végén visszatért Székesfehérvárról, ahova második feleségével, Ingrid Fischeaux-val költözött volna.

A sétának nem képezte részét, de Anna bőven beszámolt a belvárostól messze eső, Izabella utca 52. szám alatti lakásról is, amit javaslatára utána kettesben felkerestünk. Itt 1962 és 1969 között lakott a költő, azaz ez volt az a hely, ahol negyvenévesen először önállóan lakásban élhetett, de ahonnan a nyomasztó egyedüllét és a rosszindulatú szomszédok el-, azaz visszaüldözték a Hajós utcába.

A séta és Pilinszky otthonainak felkeresése után a Károlyi vendéglőben megvacsoráztunk és közben az élményeinkről beszélgettünk, otthon pedig még sokáig olvasgattunk verseket és prózát a költőtől és a költőről. Csodálatos irodalmi, építészeti és lelki élmény volt mindkettőnk számára ez a séta, amely ugyan nem tudta idősorrendben követni a költözéseket a megfelelő sétaútvonal tartása miatt, de a magyarázatok és idézetek segítségével mégis teljesen jól összeállt a kép az egyik legnagyobb költőnk budapesti életének helyszíneiről, az ahhoz kötődő érzéseiről, élményeiről, verseiről és prózáiról. Köszönet érte!

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Bach Máté

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk