„Nem szoktam rágódni a múlton, mert azt csinálom, amit szeretek” – interjú Érdi Tamással

Érdi Tamás Liszt Ferenc-díjas zongoraművésszel beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Úgy hét-nyolc éves lehettem, amikor az Erkel Színházba mentünk a szüleimmel, először láttam a Varázsfuvolát. Előadás után sírva fakadtam, nehezen húzták ki belőlem, hogy attól félek, többet nem hallhatom ezt a zenét. Ezentúl, ha esett, ha fújt, mentünk az előadásra. A következő alkalommal már egy kis rádiósmagnóval felszerelkezve mentünk, hogy „Tamáskának meglegyen a Varázsfuvola”. A zenekar hangolt, amikor beállítottam a magnót, és egyszer csak megszólalt a rock and roll. Édesapám próbált úgy tenni, mintha nem hozzánk tartozna... Mindez szerencsére még a nyitány előtt történt. Valószínűleg híre mehetett a történetemnek, mert később nagy örömömre Szabó István filmrendezőtől megkaptam a híres Bergman-féle Varázsfuvolát dvd-n, így aztán bármikor meghallgathattam.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

A minőségre való érzékenységet tőle, és mentoraimtól, tanáraimtól tanultam meg, hogy az ember soha nem lehet elégedett. Mindent lehet jobban és tökéletesebben játszani. Hogy a jó és a jó között is van különbség. Kialakult egy kedves rituálénk koncertek előtt: édesapám gyakran egy Ferencsik-idézetet súg a fülembe: „Érdekesnek lenni könnyű, szépnek lenni nehéz”.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a jövő generációnak?

Szeretek ellátogatni és gyerekeknek játszani kistérségi iskolákban. Mindig elmondom nekik, amit Vásáry Tamástól tanultam, hogy Mozart nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Egy alkalommal Chopint játszottam, és meséltem a kisiskolásoknak. Az egyik kislány a koncert alatt azt kérdezte: „Tanító néni, miért kellett a noktürn alatt sírnom?” Egy másik pedig azt mondta: csak attól fél, hogy mindjárt vége lesz... Mert ha nem mutatod meg milyen ez a zene, akkor olyan dologról marad le, ami nemcsak jó, hanem sok örömöt szerez! A gyerekek annyira fogékonyak a jóra, hogy legszívesebben az összes iskolába elmennék. Ha elértem, hogy sokan nyitottá válnak, és érdekelni kezdi őket ez a másfajta zene, már nem éltem hiába.

De mondok egy másik kedves történetet: játszottam egy kis bakonyi faluban, a koncert végén egy idős asszony azt mondta édesanyámnak: olyan érzése van, mintha a lelkét selyembe csomagolták volna. Azelőtt sosem hallott ilyen zenét. Ilyenkor érzem: érdemes napi sok-sok órát gyakorolni.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Ezen a kérdésen bevallom, nem nagyon gondolkodtam még. Én a Vakok Általános Iskolájába jártam, az én időmben már koedukált osztályok voltak, ezért nekem is ez volt a megszokott. A mi osztályunkban ez jól működött, nem tudom, milyen lett volna, ha külön oktatnak minket. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy legyenek a gyerekek, a fiatalok életében karizmatikus pedagógusok, olyanok, akik példát mutatnak nekik. Az egyik kedvenc filmem a Holt költők társasága; amikor adják a televízióban, és tehetem, megnézem. 

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Teljes mértékben elutasítok minden erőszakotNem csak a való életben, a filmekben és a zenében sem szeretem a hangosságot és az erőszakot. Számomra a közönség szeretete a legfontosabb. Koncert közben mindig érzem, ha megtörténik a csoda, érzékelem, hogy megváltozott a közönség hangulata is. Ezért érdemes napi öt-hat órát gyakorolni.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Nem szeretek általánosítani, azt hiszem ez helyzet- és emberfüggő. Nem feltétlenül attól erős az ember, hogy éppen visszatartja-e a könnyeit vagy sem.  Én szeretem meg- és átélni az érzéseimet. Az elfojtás nem biztos, hogy jó megoldás, és azt gondolom, ettől még adhat az ember erőt a másiknak. Sokszor eszembe jut – amikor meghal valaki, aki kedves volt nekem – az Akiért a harang szól előszavában olvasható John Donne-idézet: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát ne kérdezd, hogy kiért szól a harang, érted szól.” Én ezt tényleg így érzem.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Azt hiszem, az ideális mindenkinek kicsit más… Nekünk egy elég speciális napi beosztásunk van. Általában reggel kilenctől délig gyakorolok, egy órakor közös ebéd, ha jó idő van, akkor Rékával, a feleségemmel sétálunk, háromtól hétig pedig újra az intenzív, kemény munka zárja a nap hivatalos részét. Este otthon vagyunk, vagy ha találunk kedvünkre való színházat, akkor kicsit korábban végzek, és elmegyünk megnézni valamit. Nagyon szeretem a színházat és a mozit, de van beszélő komputerem is, abból értesülök a hírekről, programokról. Így zajlanak a hétköznapjaink.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Rendszeres házimunka az előbb említett szigorú napirendbe nem fér bele, de feleségemmel gyakran sütünk együtt süteményt, és ha éppen ott vagyok a konyhában, szívesen segítek, ilyenkor kétszer olyan finomnak tűnik az elkészült „mű”, amire nagyon büszkék vagyunk, és persze gyorsan el is fogy…

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Nagyon be kell osztanom az időmet, meg kell válogatnom, hogy mi fér bele egy napba, mivel sok mindent szeretnék csinálni. A napi rutin, a gyakorlás és a munka mellett igyekszek időt szorítani a töltekezésre is. A zongorista élete elég magányos, sokat kell ülni a hangszer mellett, és ezt általában egyedül teszi az ember, éppen ezért a fennmaradó időt a feleségemmel és szüleimmel, szeretteimmel töltöm, és ezek után újult erővel tudok leülni a hangszerhez.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Ezt sohasem elemeztem… Általánosságban nem is tudnék róla beszélni, csak a mi életünkről. Csodálatos érzés, amikor az ember rátalál a másik felére, és ez a házasságban csak tovább teljesedhet évről-évre. Az ember elindul egy úton és ott van vele a párja, együtt kéz a kézben. 

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Elégedett vagyok a sorsommal, és azt hiszem, igen, mindent ugyanúgy csinálnék. A jelen pillanatban szeretek élni, nem szoktam rágódni a múlton, főleg azért sem, mert azt csinálom, amit szeretek. A zene kitölti az egész életemet. De ha nem tanultam volna meg annak idején zongorázni, valószínűleg történelemmel foglalkoznék, mert az is nagyon érdekel.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Azt hiszem, példaképekre mindenképpen szükség van. És nem az aktuális képregényhősökre gondolok, bár valakinek lehet, hogy pont ők adnak motivációt ahhoz, hogy elérjék álmaikat, céljaikat. A példaképek, hősök gyakran ott élnek a közelünkben, és ezek a hétköznapi hősök, példaképek talán néha több motivációt adnak az embernek, csak észre kell venni őket. 

Az én „zenei példaképeim”: Rév Lívia, Fischer Annie és a mentoraim, Vásáry Tamás és Kocsis Zoltán, akikre nagyon sokat gondolok, és a koncertjeimen gyakran nekik játszom. Mióta Zoltán elment, nem tudok úgy leülni a zongorához, hogy ne gondoljak rá. Nagyon sokat köszönhetek neki, többek között a tanárnőmet, Becht Erikát is, aki a mai napig segít a koncertekre való felkészülésben.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Amikor kiderült, hogy levált a retinám, és nem fogok látni, édesanyámnak a japán professzor, aki megműtött azt mondta: „Ha maga sír, ez a gyerek nagyon boldogtalan lesz, ő nem tudja, neki mi hiányzik, maga sem tudja, három lábbal hogyan tudna szaladni, mert nincs három lába. Neki hit kell meg szeretet, mosolygás, és ha húszéves koráig valamiben kiemelkedik, akár nyelv, akár zene, akkor meg sem fogja érezni, hogy neki valami hiányzik”.

Hamar rátaláltam a hangok világára. Három-négy éves lehettem, amikor a vörösberényi házunkban rátaláltam dédapám öreg zongorájára, és attól a pillanattól kezdődően el nem lehetett mellőle zavarni. Nem sokkal később jött el az a korszak, amikor már a madarak csiripelésében is Chopin zenéjét véltem felfedezni.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Nem nagyon szoktam ezen gondolkozni, igyekszem megélni azokat a találkozásokat, amelyek megadatnak, de talán Chopinnel, vagy Liszt Ferenccel szívesen találkoznék. A feleségemmel, családommal gyakran felkeressük a zenei vonatkozású helyeket, így idén nyáron voltunk Mallorcán, Valldemossában, ahol Chopin rövid ideig tartózkodott. Kicsit később Varsóban a lengyel zeneszerző műveiből álló koncertem előtt meglátogattuk a templomot, ahol a szíve van eltemetve. Nekem ezek a „találkozások” is meghatározó élményt és inspirációt adnak.

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

Nekem a Tűzszekerek című film nagy kedvencem, gyakran idézem: „Fuss, Isten dicsőségére és késztesd ámulatra a világot!”

NÉVJEGY

  • Budapesten született 1979. november 23-án.
  • Koraszülöttként jött a világra Budapesten, szülei Érdi Sándor és É. Szabó Márta televíziós szerkesztők. Látását egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el. Ötéves volt, amikor zongorázni kezdett, hamar felfigyeltek rá. 
  • Nyolcévesen lépett fel első ízben a Pesti Vigadóban, 1993-ban már a Louis Braille Nemzetközi Zongoraverseny második helyezettje lett Moszkvában. 1995-ben a korcsoport legfiatalabb versenyzőjeként első lett. 15 évesen játszotta el Vásáry Tamás vezényletével Mozart A-dúr zongoraversenyét a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.
  • 1994-ben felvételt nyert a Bécsi Zeneakadémiára, ahol Joó Imola tanította. Rico Saccani, Uri Mayer, és Vásáry Tamás karmesterei ajánlották, hogy Kanadában folytassa tanulmányait. Elnyerte a Torontói Royal Conservatory of Music Art Diploma ösztöndíját annak Solo Programjára, majd Leon Fleisher, Jenny Regehr és Marc Durand tanítványa lett. 2002-ben kapta meg művész diplomáját.
  • Elismerései: 2003 – Gundel művészeti díj; 2008 – Junior Prima díj; 2010 – Prima Primissima díj; 2012 – A Magyar Érdemrend lovagkeresztje /polgári tagozat/; 2019 – Liszt Ferenc-díj.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk