Különbség van a szerződésen és a szövetségen alapuló kapcsolat között – interjú dr. Dabóczi Kálmánnal

Dr. Dabóczi Kálmán jogásszal, közgazdásszal, vállalatvezetővel, a Budapesti Közlekedési Központ volt vezérigazgatójával beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Feleségem megígértette velem régebben, hogy a gyerekeknek nem mondhatom el, milyen őrültségeket csináltam gyerekkoromban. De van, amit már ők is tudnak: például az iskola tetején focizni akkoriban menőnek tűnt. Bár nem a „klasszikus” gyerekkorban történt, de egy írországi egyetemi ösztöndíj után minden megtakarított pénzemet egy izlandi útra fordítottam. Egyedül, hátizsákkal, gázfőzővel és egy kis sátorral a hátamon körbegyalogoltam, -stoppoltam a szigetet, ami akkor még szinte „lakatlan” volt a mostani tömegturizmushoz képest. A sziget déli részén egyszerű túrabakancsban egyedül vágtam át egy repedésekkel teli gleccseren, ami felelőtlen tett volt és  életveszélyes. De ma is megtenném, csak kötélbiztosítással, jégcsákánnyal, hágóvassal, és vinném a nagyfiaimat is magammal.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Édesapám mérnökemberként nem bölcs intelmekkel tanított minket, hanem a mindennapi példájával. Ahogy én is „öregszem”, egyre többször veszem észre magam, hogy akár tudattalanul is utánozom. Például, ahogy a családi nyaralásokat szervezem és próbálok minél többet megmutatni és közösen átélni abból a csodából, amivel a Teremtő elhalmozott minket.

Az ő életpéldája – hatgyerekes családapaként, 28 unokával és már 3 dédunokával – számomra a rendelkezésre állás szentségéről szól. Nem világmegváltó, látványos dolgok tesznek boldoggá és szentté, hanem a mindennapos helytállások és a következetesen, szeretettel másokra áldozott idő.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni gyermekeinek?

A gyerekeink közül már hat tud írni és olvasni, biztos ezzel az interjúval is találkozni fognak, így kicsit megilletődötten „üzenek” nekik. De mondhatok itt bármit, ha nem azt látják rajtam a mindennapokban, akkor üres frázis marad minden intelem. 3+1 dolgot azért a lelkükre kötnék.

A legfontosabb: az Oltáriszentség előtt térdelő és imádkozó férfi a legerősebb ember a világon. Mert tudja és vállalja, hogy kinek köszönheti az életet, honnan kapja az erőt és kihez kell vezetnie a rábízottakat. A második: bátran és időben legyenek nyitottak az élet továbbadására olyan társsal az oldalukon, aki egy életre elválaszthatatlan barátjuk, szövetségesük lesz ebben a kalandban. A harmadik: kezdjenek el időben élni! Nem élvezkedni, hanem élni. Lényeges különbség, mégis itt csúszik el sokak élete. Örültem volna, ha valaki korábban segít ezt a mondatot helyesen érteni és megélni. Mit jelent élni? Például örülni a találkozásoknak, mélyen megélni az érzelmeket, merni felszabadultan ünnepelni, szabadon és bátran megélni a hitünket. Nagyon sok lelki sebet hordoz a mi generációnk a rendszerváltás előtti idők lelki megnyomorításából, amihez az akkori ideológia hatalom elnyomása mellett a katakomba kereszténység feszült, zárkózó légköre is hozzájárult. A plusz egy intelem pedig: merjék bátrabban és látványosabban szeretni a házastársukat, szabaduljanak meg azoktól a görcsöktől, gátaktól, ami az összetartozás és egymás szeretetének kifejezését akadályozzák.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

A mi nagycsaládunk kikerülhetetlenül egy koedukált közösség, igaz majd’ kétharmados fiú többséggel. A rendszerváltás után sok évig a helyi cserkészcsapatot is vezettem, amelyben ezt a kérdést teljesen életközeli kérdésekben átéltem. Ezek alapján határozottan állítom, hogy kifejezetten egészséges, sőt előnyös, ha van nem koedukált időszak, leginkább a kamaszkor elejétől. De ez nem lehet hermetikusan elzárt, kellenek az olyan közösségi alkalmak, lehetőségek, amelyek során a fiúk és a lányok találkoznak. Ennek a legkézenfekvőbb természetes közege a nagycsalád, de ha ez nem adatott meg, akkor számos ifjúsági közösség, program ad erre lehetőséget az iskolán kívül.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Mivel hetedikes koromig egyfolytában verekedtem, erre a kérdésre biztos úgy válaszoltam volna régen, hogy: „Miért? Van, amikor nem jogos?” Könnyebb út fizikai erőfölénnyel érvényt szerezni az akaratomnak, de sokkal nehezebb az erőszak határait és célját tisztázni. Ugyanis tágan értelmezve minden nap erőszakot követünk el akár a természet, az állatvilág ellen, mikor az életkörülményeinket kialakítjuk. A végletek itt sem jó útjelzők. A „nekem mindent szabad” és az „elnézést, hogy élek” elvek abszurd példákat gyártanak nap mint nap. Valódi szeretet helyett a fogyasztásban keressük a boldogságunkat, miközben tönkretesszük a teremtett világunkat. A végletes erőszakmentességben pedig egyesek már a gyermekvállalást, a nagycsaládot az égbekiáltó bűnök közé próbálják sorolni.

Ha azonban az erőszak magába foglalja az önvédelmet is, akkor nemcsak elképzelni tudok olyan helyzetet, amelyben jogos az erőszak, de alapvető kötelességnek is tartom. Elképzelhetetlen számomra, hogy a lányaimat a nagyobb fiútestvéreik ne védenék meg akár erőszak árán is, ha inzultus érné őket. És leegyszerűsítő propaganda nélkül egy nemzetnek, egy országnak is alapvető kötelessége a fizikai biztonság biztosítása, amihez az arányosság és az emberi méltóság szem előtt tartása közben akár fizikai kényszert, erőszakot is alkalmazhat. Óriási képmutatás folyik e területen: miközben egyesek átjáróházzá tennék az országot, közben saját házukat magas fallal és riasztórendszerrel veszik körül.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Válasszuk ketté a kérdést, mert egyébként félreérthető lesz a válasz. Igen, szerencsés, ha veszély, krízishelyzet esetén egy férfi tud józanul, higgadtan gondolkodni. A sok gyerekkel számos kisebb-nagyobb balesetet éltünk már át. Amikor sírás közben, fennakadt szemmel eszméletlenül összeesik az orrunk előtt a kétéves gyerekünk, akkor a feleségem önkéntelenül – és teljesen jogosan – segélykérően ordít nekem: „Csinálj valamit!”. És akkor nincs guglizás, telefonozás, sírás-rívás. Ilyenkor a férfi legyen férfi. Tudja megkülönböztetni a komoly bajt a hisztitől. Legyen valódi támasz.

A kérdés másik része a sírás. Sokáig én is azzal kondicionáltam magam, hogy az igazi férfi nem sír. Mai szemmel ez egy marhaság, és rettentő sok további sérülést tud okozni, generációkon át. Amikor párhónapos magzatként elvesztettük az egyik gyermekünket, én is sokszor sírtam. A gyerekek előtt, velük együtt. Ezeket a fájdalmakat nem szabad becsomagolva eldugni, mert mint egy félig kibiztosított kézigránát fog felrobbanni egy teljesen váratlan helyzetben. A sírásnak viszont van egy olyan dimenziója is, amit talán kevesen ismernek. Sokszor előfordul, hogy egy tanúságtevő előadás során könnyek jönnek a szemembe néhány valós élettörténet elmesélésekor. Ha akarom, ha nem. Ezek örömkönnyek, és Isten gondviselő szeretetének a hitelesítő jelei. Korábban ez zavart, ma már tudom, hogy ilyenkor a Szentlélek működik.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Amikor feleségemmel megismerkedtünk, egymástól függetlenül mindketten elkezdtünk naplót írni. Igen hamar megérett bennünk, hogy a párkeresés izgalommal teli kérdése eldőlt, közös jövőt építünk. Ekkor kezdtünk bele a közös naplóba, ami sokkal inkább egyfajta közös jövőkép, családkép, nevelési ideál körvonalazása lett. Itt fogalmaztuk meg a következő tételeket: 1. Minden házimunka az én kötelességem. 2. Ha a társam ebből bármit megcsinál, hálával tartozom neki. 3. Válassz olyan társat, aki ugyanígy gondolja. Ilyen egyszerű.

De komolyan: lényegi különbség van a szerződésen és a szövetségen alapuló kapcsolat között. A szerződéses kapcsolat a jogok és kötelességek rendszerét próbálja sokszor teljesen jó szándékkal, de naivan körülírni. A szövetségi gondolkodásmód az egymásrautaltságban és az Istennel való közös kapcsolatban értelmez mindent. A házimunkát is. Szerintem nincs „ideális” munkamegosztás, hanem szeretetteljes figyelmesség és józan racionalitás között egyensúlyozunk minden nap. Nem kell naponta mindent nulláról átbeszélni, kialakulhatnak kimondatlan feladataink is, amiben számíthat ránk a társunk. De ezek nem kőbevésett dolgok, a szeretet, a nagylelkűség és a figyelmesség minden megállapodást felülír.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Kertes házban lakunk, így a kert alapvetően az „én dolgom”, ahol a fűnyírás, a gazolás, a gereblyézés, a söprés egy spirituális élmény. Tudom, ezen most sokan mosolyognak, de ezt a fizikai munkát, a fáradságot, az erőfeszítést én mindig imává fordítom és felajánlom másokért. A locsolás pedig az egyik legintenzívebb innovatív és kreatív időszak, amikor szinte egy másik lelki állapotban rakom össze fejben az előadásokat, „írok meg” beszédeket, és kapok olyan inspirációkat, amelyek meggyőződésem szerint a Szentlélek aktív működését jelentik.

A bevásárlásokból, a gyerekek szállításából is minél többet magamra vállalok. De a házon belüli logisztikai folyamatok, a terek és a funkcionalitás kialakítása is az én feladatom, ami egy kilencfős családnál nem üres menedzsment-szemfényvesztés, hanem az életben maradás záloga. Folyamatos a rendrakás, nem egyszeri esemény. Legalább egyszer évente kampányszerűen végigmegyünk a házon, hogy csak azt birtokoljuk, ami valóban szükséges. Ami nem kell, azt adjuk oda azoknak, akik szükséget szenvednek, vagy ha csak ritkán kell, akkor tegyük lehetővé – például a nagycsaládos levelezőlistán – hogy másokkal közösen használjuk. Még a családi autókat is megosztjuk másokkal, ha ezzel segíteni tudunk.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Sajnos legtöbbször csak utólag veszi észre az ember, ha túltolta a biciklit. A férfi lelkünk szerintem egyébként is hajlamos arra, hogy picikét fontosabbnak gondoljuk a saját szerepünket, és gyártunk olyan ideológiákat, amivel elsődlegesen magunkat szeretnénk meggyőzni – de ez csak átmenetileg sikerül. Az „értetek teszem”, a „csak ezt a hónapot kell kibírni”, vagy a „ha nem teszem meg, nem tudni, mi lesz” mantrák mind hordoznak részigazságokat magukban, de mutasson bárki olyan embert, aki a halálos ágyán arra panaszkodott volna, hogy bárcsak azt a négyszáz olvasatlan e-mailt fel tudtam volna még dolgozni.

A nagycsalád hihetetlenül érzékeny műszerként azonnal jelez, ha arányt tévesztek. A gyerekek már vacsora közben látják, hogy „a papa nincs input üzemmódban”, vagyis bár fizikailag jelen vagyok, de teljesen máshol jár az eszem. Ezen a területen nagyon kemény korlátokat kell szabni, különben bedarálnak a mindennapok: a telefont tegyük félre otthon, a hétvége a családé, csak olyan idősávban dolgozom otthon, ha muszáj, ami őket nem érinti (hajnalban vagy a fektetés után). De nem szabad a gyerekek mellett a feleségről sem megfeledkezni, aki ugyanúgy igényt tart ránk, szeretne beszélgetni, rettentő sokat mesélni – mert ő eközben dolgozza fel az eseményeket. Erre is tudatosan kell időt szánnunk. Mi minden évben legalább egy hetet teljesen kettesben, gyerekmentesen töltünk el, és további 2-3 hétvégét év közben. Ez nem luxus, ez alapszükséglet, amit ha megvonunk magunktól, a család látja a kárát: fokozottabb és feldolgozatlan feszültségek, az egység és összhang hiánya a házastársak között, ami a gyerekek elsődleges biztonsági zónájának sérülését jelenti.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Szentségi házasságban élünk több mint 23 éve. Voltak és vannak pillanatok, amikor már az is reális célnak tűnik, hogy a nagy szeretetéhségünk közben ne keserítsük meg egymás életét. De Istennek és a közösségünk imájának hála eddig a legnagyobb válságokat is sikerült közösen feldolgozni és tovább lépni. Nekem személyesen állandó kísértést jelent, hogy „elég vagyok önmagamnak”. Aztán kiderül, hogy még az egészségem is megérzi, ha a házasság egész-sége sérül. Nagyon mély a Teremtés könyvében az a mondat, miszerint „Nem jó az embernek egyedül lenni...”. Így lettünk megalkotva. A házasság számomra – az élet továbbadásának csodája és az ezzel járó minden feladat és felelősség mellett – a legnagyobb tanúságtétel, hogy van értelme az életünknek, van reményünk, hiszünk az emberi szabad akarat helyes használatában. És egyben kicsiben „modellezzük” azt a szeretetkapcsolatot, amit a Szentháromságban színről-színre csodálni fogunk. Nagyon szeretek elidőzni a Szentháromság ikon előtt, akár csak a gépen is kinyitva nap közben. Tudom, ezek meglepő dimenziói az életnek, miközben az ember felelős vezetőként, közösségépítőként teszi a dolgát. De ezek az életem valódi mélységei, amik az alapokat jelentik.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Alapvetően igen, de mégsem. Hamarabb megvettem volna már magamnak az országúti biciklit és elkezdtem volna ÉLNI. Jobban odafigyelnék a feleségemre és az ő testi, lelki igényeire. Még többet lennék kettesben külön-külön a gyerekekkel, személyre szabott, kizárólagos figyelemmel. Sokkal kevesebbet aggódnék az anyagiak miatt, hogyan gondoskodom ennyi gyerekről. Feltalálnék valami hatékony módszert, hogy a saját büszkeségem, fafejűségem kevesebb kárt és fájdalmat okozzon a környezetemnek. Gyakrabban merném kimondani a legnehezebb, de egyben leggyógyítóbb szót: „bocsánat”.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Amilyen értelemben a filmipar és a közösségi média naponta megtölti ezt a kifejezést, úgy bizonyosan nincsen. Számomra nem az a hős, aki egy évben egyszer jég alatt átúszik egy tavat – esetleg megment közben valami nagyon cuki kis állatot –, és a videóját milliók lájkolják, hanem az, aki minden nap lemegy ugyanahhoz a tóhoz és vizet visz az állatoknak, akár lájkolja ezt valaki, akár nem. Olyan világban élünk, amelyben a normalitásra van a legnagyobb szükség. A mindennapi helytállásra, az értékekhez való egyszerű és következetes ragaszkodásra. Olyan „hősökre”, akik azokkal is szóba állnak és esetleg még szót is értenek, akik másként gondolkodnak.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Nem tudok elképzelni olyan akár gyerekkori, akár felnőttkori álmot, ami a mi családunk létezését és közös – Isten felé törekvő – életét felül tudná múlni. Izland körbegyaloglása, a Grossglockner Strasse euforikus végigbiciklizése, az Alpok sziklafalainak megmászása, a szakmai és közösségépítő sikerek mind apró üveggyöngyök ahhoz képest, hogy ilyen társsal és gyerekekkel ajándékozott meg a Jóisten. Tényleg mindennap hálát adunk, hogy mi lehetünk ezeknek a gyerekeknek a szülei, egyszerűen gyönyörködünk a fejlődésükben. Náluk szebbet álmodni sem tudnék! Különösen élvezem a kamaszkorukat, ahogy szenvedéseken és lelki tusákon keresztül belenőnek a felelős keresztény nagykorúságba.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Pió atyával nagyon szívesen ülnék csendesen az Oltáriszentség előtt, hátha megértek valamit abból, amit a szenvedésről mondott. Szent Ágostont kifaggatnám arról, hogy hogyan értsük helyesen a „Szeress és tégy, amit akarsz!” mondatot. És kicsit földhözragadtabb módon: egy kerekasztal beszélgetésen szívesen meghallgatnám az alapító atyákat, Robert Schumant, Konrad Adenauert, Alcide de Gasperit, hogy mit tennének ma, 2019-ben a valódi kereszténydemokráciáért, ha ők lehetnének Európa érdemi döntéshozói.

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

A „szent” számomra mindaz, ami hidat alkot a látható, természetes anyagi világ és a természetfeletti dimenzió között. A szent Isten összetéveszthetetlen ujjlenyomata, ami jelzi, hogy nem véletlenül, céltalanul létezünk. Annyi reményvesztett embert látok nap, mint nap az utcákon, a metrón. Ilyenkor legszívesebben mindenkihez külön-külön odamennék, hogy van egy jó hírem: innen száz méterre egy csendes templomban türelmesen valaki rád vár, hogy átalakítsa és felvidítsa a szívedet! Remélem, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ezt az alapüzenetet fogja sokaknak – hívőknek, nem hívőknek egyaránt – megjeleníteni, mert Jézus jelenléte az Oltáriszentségben valódi erőforrás mindenki számára. A döntés a mi kezünkben van, hogy igent mondunk-e erre az ajándékra.

NÉVJEGY

  • Mohácson született 1970. október 22-én.
  • Tanulmányok: közgazdász diploma a Budapesti Közgazdaságtudományi (jelenleg Corvinus) Egyetemen; ELTE Jogi Továbbképző Intézetben jogi szakokleveles közgazdász diploma; gazdálkodástudományok doktora (PhD) a jelenlegi Corvinus Egyetemen.
  • Dolgozott a Nemzeti fejlesztési Minisztériumban, a Közlekedéstudományi Intézetben, a MÁV-START Zrt-nél, a Kisalföld Volánnál valamint a Volánbusz Zrt-nél.
  • 2015-2019 között a Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója volt
  • Jelenlegi közéleti, szakmai tevékenység:
    • a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom elnöke;
    • a MÉCS Családközösségek tagja, MÉCS  Egyesület elnökségi tagja;
    • a Mindszenty Társaság alapító tagja;
    • az Ága-Boga Nagycsaládosok Érdi Egyesületének tagja;
    • a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola oktatója a KETEG képzés keretében;
    • a GLS (Global Leadership Summit) Nemzetközi Vezetői Konferencia Operatív Team tagja;
    • az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Társadalmi Bizottság tagja;
    • az Altern-csoport KOVÁSZ című  közgazdasági és társadalomtudományi folyóiratának társalapítója, kiadója;
    • a Városi Közlekedés című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja;
    • a Közlekedéstudományi Egyesület társelnöke és az Elnökség tagja;
    • a Magyar Közlekedési Szövetség elnökségének tagja.
  • Nős, hét gyermek (5 fiú, 2 lány) édesapja.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk