„Hiányzik az az egység, amit csak a család tud nyújtani az embernek” – interjú Schnell Ádámmal

Schnell Ádám Jászai Mari-díjas színésszel, szinkronszínésszel, érdemes művésszel beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Több is volt, három évvel idősebb bátyámmal gazemberkedtünk rendesen. Amit elmesélek, nem a legnagyobb butaság, de a legnagyobb hatással volt rám. Tíz-tizenkét éves koromban, iskola után találkoztam az egyik nem túlságosan közkedvelt osztálytársammal a közértben. Egyedül voltunk, és bennem elszabadult a kisördög, valamiképpen inzultálni akartam. Nem verekedtünk, csak szóváltás történt, és közben valahogy elvettem tőle a szatyrát. Amikor elindult, utána szóltam, hogy „itt a kenyered, vedd el”, de mivel nem reagált, letettem a kenyeret a földre. A gyerek ügyvéd édesapja másnap olyan panaszt írt az osztályfőnöknek, mintha a bíróságon jelentett volna fel. Volt ennek egy humoros oldala is, amit az osztályfőnök is érzékelt, amikor nyilvánosan felolvasta a „beadványt”. Ami nyilván megalázó volt, de közben volt benne egy összejátszás is: mindenki tudta, hogy túllőtt a célon. De ami igazán érdekes: én már a panasz előtt, a helyszínen éreztem, hogy hülyeséget csináltam – a kenyér miatt. A mai napig vallom, hogy az étellel nem játszunk, nem dobjuk ki. Emiatt volt ez egy jó lecke is. Azóta is néha látom az illetőt, és még mindig elfog egy rossz érzés, bűnbánatszerűség, a kenyér miatt. Egyébként én általában, főleg a gimnáziumi éveim alatt, inkább megvédtem a gyengébbeket – mai szóval a lúzereket – de ez a történet valahogy mégis becsúszott...

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Apámnak volt egy szavajárása: „majd kialakul”. Miközben nem volt olyan ember, akinek megalszik a szájában a tej, de a nagyobb problémáknál – akár családon belül, akár másnál – ez a türelemre intő vezérmondat vezette. És ez nem azt jelentette, hogy ne tegyünk a probléma megoldásáért valamit, hanem azt, hogy nem kell elkapkodni a dolgokat, mert elrendeződnek. Jungtól is volt egy mondata (németül): „ezek a problémák nem mélyen fekvők”. Ő egyébként rendkívül bölcs ember volt, filozófus akart lenni, de ez a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején nem sikerülhetett, így szülői ráhatással orvos lett, de széleskörűen és sokat foglalkozott keleti filozófiákkal, pszichoterápiával, nagyon fel is néztek rá ezért. Három évvel ezelőtti temetésén több kolléga jött oda hozzám azzal, hogy apjukként szerették és tisztelték az édesapámat. Én nem tudom ennél jobban megfogni, mit kaptam tőle. Amikor legutóbb ezt kérdezték tőlem, azt válaszoltam: ha megfogom otthon az ajtókilincset, amit apám is megfogott előtte, azzal már átjön tőle valami. Én is nagyon tiszteltem őt, és rendkívül örültem annak, hogy amikor érettebb lettem, olyan kapcsolat alakult ki köztünk, ami erősen át volt hatva szeretettel – miközben neki az ő édesapjával való kapcsolata korrekt, de inkább rideg, érzelemmentes volt. Erkölcsi tartására egy példa: több idős betege rá akarta hagyni Sas-hegyi villáját, de hallani sem akart róla. Ennyire szerették őt és ennyire erkölcsös volt. Pedig most lehetne két-három villám a Sas-hegyen... (nevet) Élete végéig életem meghatározó személyisége volt; de nehéz ennél konkrétabban elmondanom, hogy miért.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyerekeinek?

Szeretném átadni azt a fajta odafordulást, szeretet és tiszteletet, amit én helyesnek tartok, és amit én is kaptam. Mert érzem, hogy működik. Érdekes módon, gyerekeim már egészen pici korukban sem ijedtek meg az idősebb emberektől, és ez a kifejezett odafordulás a mai napig megvan bennük, ahogy bennem is. Nem is szokták az emberek mindig érteni. Egyszer láttam egy idős hölgyet, egy láthatóan nehéz bőröndöt húzott felfelé egy emelkedőn. Megálltam mellette és felajánlottam a segítségemet. Kifejezetten megijedt, amit megértek, mert azt gondolhatta, ki tudja, vajon mit teszek a bőröndjével...

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Nem értek ehhez, nincsen különösebb nevelési elképzelésem és tudásom erről. Alapvetően jónak tartom; nincs is más élményem. Szüleimnek nyilván volt, és regényes történeteik is voltak erről, ami szintén jó, de én a koedukációt is jónak tartom. Én élveztem, hogy együtt voltam a lányokkal, semmiféle hátrányát nem láttam. Miközben egy konzervatív gondolkodásra hajlamos ember vagyok, azt gondolom, a világ fejlődik, és nem baj, ha mi is követjük a dolgokat. Nyilván határokon belül; a koedukációhoz hozzátartozik egy bizonyos intelligencia is, ahogy a másik nemet kezeljük. Egyik ilyen élményem még óvodás koromból, hogy nekimentem egy erősnek mondott gyereknek, mert egy kislányt bántalmazott. Ott is bizonyára az igazságérzet és a gyengébbek védelme dolgozott bennem.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Erre épp az előbb válaszoltam. (nevet) Mások védelme és az önvédelem okot adhat erre, de nyilván egy határon belül. De hogy mi ez a határ, az teljes mértékben a helyzet és az ember személyiségének függvénye. Nem tudom, hogy kinek hol a határ, és hol szakad el a cérna... Autóval közlekedve gyakran kerül az ember olyan helyzetekbe, hogy szívesen statuálna példát, ami nyilván nem megoldás, de azért gondolatban már néha én is eljutottam oda. Én egyénként alapvetően a rábeszélés és a megbeszélés híve vagyok, de gondolatban nálam is megfogalmazódott már ennél erősebb válasz; mégis, tettlegességig óvodás korom óta nem jutottam. Döbbenten tudom nézni egyébként, hogy milyen agresszivitás van a világban. Erről eszembe jut egy másik történet: még Nemzeti Stúdiós koromban késő este jöttem haza a színházból és a Kígyó utcán két barna bőrű fiatalember inzultált egy lányt. Más nem volt az utcán; akkoriban még nem volt ilyen forgalom a városban. Nem pontosan emlékszem, hogyan történt, de én odamentem hozzájuk, és megpróbáltam észérvekkel megértetni velük, hogy ez nem helyes. Mire teljesen váratlanul leálltak és elmentek. Valami olyan kisugárzással léphettem oda hozzájuk, hogy talán a mai napig nem értik, miért nem vertek meg.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Már megint megelőztem a kérdést. (nevet) Egy férfinak is kell sírnia. A bátor emberek is félnek, csak le tudják győzni a félelmüket. A bátorság nem az, hogy nem sírok, hanem az, hogy képes vagyok dönteni. Engem is láttak már sírni a gyerekeim, és fantasztikusan jó érzés volt. Miközben nyilván van olyan helyzet, amikor arra van szükség, hogy az emberben ne a gyengeséget lássák, hanem azt, hogy le tudja küzdeni a szomorúságát vagy félelmét, és ezzel bizonyos helyzeteket meg tud oldani. Tehát van olyan helyzet, amikor lehet és kell sírni – és persze nemcsak félelem vagy szomorúság miatt lehet sírni, hanem bármilyen túlfűzött érzelmi állapotban –, és van olyan helyzet, amikor cselekedni kell.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Ez egyedi, függ annak a férfinak és nőnek a személyiségétől, akik összekerülnek, és egy családot szeretnének kialakítani. Nem lehet ex katedra kijelenteni, hogy így vagy új jó; ez két ember döntése.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Olyan családban nőttem fel, amelyben apám volt a dolgozó ember, aki eltartotta a családot, anyám pedig a háziasszony, aki egyáltalán nem volt háztartásbeli típus, sőt, nagyon aktív, művészlélekkel megáldott ember volt, de nem dolgozott. Én ezt láttam otthon. Apám semmilyen házimunkát nem végzett. Idősebb korában megpróbált ugyan elmosogatni, de amikor megjegyzést tettem, hogyan csinálja, azt mondta: „Nem tudom, taníts meg.” Így volt szocializálva. Én viszont már fiatalkoromban éreztem, nem ez a típus vagyok. Nagyon örülök annak, hogy a gyerekeim kiskorában részt vettem, pelenkáztam őket, babaúszásra, óvodába, iskolába vittem őket. Ahogy a házimunkából is kiveszem a részem, ha kell, de azért én is azt tapasztaltam meg, hogy a körülöttem élő nők szívesebben végzik el maguk.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Erre van egy obligát válasz: az ember akkor panaszkodik, ha túl sok vagy túl kevés a munkája. De ezen túl, nekem szerencsém volt, hogy a gyerekeim életében részt tudtam venni. Mert alapvetően úgy lettem kiképezve a Nemzeti Színház Stúdiójában, hogy a színházi munkának a megszállottságig fontosnak kell lennie. Nyilván nem mindenáron, nem kell belehalni vagy beleőrülni, mert az már egy másik szint. De Bodnár Sándor mesterünk szavaival: „ha meghal az apjuk, anyjuk, akkor is színpadra kell menniük”. Döbbenetes módon én ezt megtapasztaltam, mindkét szülőm esetében. És nem szenvedtem tőle, mert egyrészt belém ivódott a tanítás, másrészt a munka terápiaként segített nehéz helyzeteket is megoldani; nagyon tudtam koncentrálni, és nem éreztem áldozatnak magamat ettől. Nyilván adódnak ebből problémák, de mivel a volt feleségem és a jelenlegi párom is színházi ember, ők ezt megértik, és én is megértem az ő helyzetüket, amikor pörgés van és valamit meg kell oldani.

Egyébként mi, színművészek nem is azt mondjuk, hogy dolgozunk, hanem azt, hogy játszunk, ami persze nem szó szerint értendő, de ez nekünk tényleg nem munka. Csak annak, akinek ez nem a hivatása, mert akkor a munkát nem – akkora – tehernek érzi, hanem azt a bizonyos hívást teljesíti. És ez minden munkával így van. Ugyanakkor a színész valóban eléggé kiszolgáltatott, és nincsenek sokan, akik jól össze tudják hangolni a munkájukat a családi élettel. De ott van például Nagy-Kálózy Eszter, aki már a főiskolán babát várt, és pályája leggazdagabb időszakát úgy élte meg, hogy közben több gyermeke is született. Szerintem ez a vágy a nőkben erősebb, ösztönszerűbb, mint a férfiakban, és egy színésznőnek a nőiességéhez és a hivatásához is jobban hozzátartozik az anyaság megélése; az, hogy mater familias legyen, mert akkor sokkal gazdagabb érzelmi világot tud megmutatni magából a színpadon is, míg a férfi színésznek az apaság megélése nem feltétlenül kell a színpadi munkájához.

És természetesen figyelni kell magunkra is. Amíg fiatal az ember, megy minden magától, de egyszer csak elkezdünk kopni, úgy lelkileg, mint fizikailag. Sok múlik a szerencsén is, kinek milyen kihívása-meghívása érkezik, amitől elmozdul ebből az állapotból, de tudatosság is kell hozzá, mindenképpen. Annak ellenére mondom ezt, hogy én még azt tanultam: egy színész nem mondhat nemet. Én is csak egyetlen egyszer tettem meg életemben, még nagyon régen, és annak ellenére fegyelmit kaptam érte, hogy a rendező megkérdezte: ki szeretne visszalépni. Jelentkeztem, mégis fegyelmi járt érte.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Nyilván erről is nagyon sokat lehetne beszélni. Alapvetően a szeretet, a szerelem és az egység megnyilvánulása egy olyan formában, ami családot eredményez, és ez a legkisebb sejtje a világunknak. Ez sajnos mára már közhellyé vált, pedig nagyon igaz. Ahogy sok más közhely is, például az is, amit a szeretetről korábban mondtam. Nekem nagy kudarc volt a válás. Fegyelmezetten tudomásul kellett venni a helyzetet, meg is tettem, elfogadtam, és most már nem kudarcnak élem meg, de nem volt jó élmény. Boldog vagyok, magánéletileg is, mert kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, de a lelkem mélyén mégiscsak hiányzik az az egység, amit csak a család tud nyújtani az embernek. Ez persze nem problémamentes, mégis nagyon jó, hogy van. Örülök, hogy ezt megélhettem, először gyerekként, és aztán felnőtt családalapítóként is, még ha úgy is alakult a későbbiekben, hogy nem tartott egy életen át. De egyébként jó a kapcsolatunk, és a gyerekekre sem volt olyan drámai hatással. És hát sajnos a XXI. század is olyan, hogy szinte hozzátartozik a válás, amivel nem értek egyet, de ettől még így van.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Erre nem tudok válaszolni, mert nem tudom, hogy a döntéseim megváltoztatása mennyiben változtatna azon a Schnell Ádámon, aki ma vagyok. Szarvas Józsi kollégám szokta mondani: „Ha újraszületnék, színész lennék. De most már komolyan!” (nevet) De ez már az ő egyéni története...

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Természetesen van, és egyértelműen a minta miatt és mindenben, mert az ember erre van kódolva. Amikor egy pocsék amerikai filmet nézek, amelyben a főhős megmenti a világot, nem sírok ugyan tőle, de a lelkem mélyén van egy beindulás, amitől a hatása alá kerülök. Pont azt a receptort birizgálja meg az ember lelkében, amiből egyértelműen kiderül: szükségünk van hősökre; arra, hogy felnézzünk valakire, hogy menjünk valaki után, és bizonyos helyzetben akár mi magunk is hőssé váljunk. Valaki lehet egészen hétköznapi helyzetben is hős és mintaadó, azáltal, hogy olyat tesz abban a pillanatban, ami másnak nem jut eszébe, mégis olyan felhajtó erővel tud ez hatni, hogy az emberek felnéznek rá.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Színész lettem. Édesapám megkérdezte tizenegy-két éves koromban, mi leszek. Magától értetődően válaszoltam: világhírű focista vagy világhírű színész. A világhír nem jött be, de a színészet igen. Bár a Sas-hegyen világhírű vagyok, apámat ott mindenki ismeri. (nevet) Nem volt ez teljesen tudatos válasz akkor a részemről, de a televíziós filmek elbűvöltek, innen a színészet, a focit pedig gyakoroltam.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Erre sem tudok válaszolni. Viszont van olyan kor, amibe szívesen visszamennék. A múlt századforduló elejének világa nagyon vonz. Nem tudom eldönteni Európa melyik országába mennék, mert ide kötődöm – nagyon szeretek régi budapesti képeket nézegetni a világhálón –, de ott van Párizs elegáns, stílusos világa, a friss művészeti ágak alakulásával, ahol nyilván nem szegény szeretnék lenni. Közben eszembe jutott még valami: az a gyönyörű filmes pillanat, amikor Ben Hur Jézussal találkozik. Azt a találkozást irigylem. Nem tudom, én hogy reagáltam volna, felismerném-e, de szívesen megélném ezt a helyzetet.

Mit önnek az, hogy „szent”?

Nem nagyon szeretem használni, valószínűleg a neveltetésem miatt. Az imádom szót sem szeretem, még a szinkronban is átcserélem titokban, ha tudom. Én abban nevelkedtem: Isten nevét hiába szádra ne vedd; Istent imádjuk, másokat szeretünk. Még a hivatásomra sem mondanám, hogy szent, pedig valahol az, hiszen mi Thália papjai vagyunk. Erről jut eszembe, hogy anyai nagyapám színész akart lenni, és végül görög-keleti pap lett. A szó maga nyilván valami transzcendenst, emberfelettit jelent, vagy az embernek egy olyan minőségét, ami túlmutat a rajta, mégis létre tud jönni – hiszen vannak szent emberek, akik olyat tudnak adni és tenni, ami szintén megmagyarázhatatlan.

NÉVJEGY – Jászai Mari-díjas színész, szinkronszínész, érdemes művész.

  • Budapesten született, 1964. január 29-én
  • Az Arany János Gimnáziumban érettségizett, majd a Nemzeti Színház stúdiójának tanulója lett. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1987-től 1993-ig a Madách Színház 1996 és 2013 között a József Attila Színház tagja, ahol két alkalommal is megkapta a József Attila-gyűrűt. Klasszikus drámákban, vígjátékokban a szereppel azonosulni tudó, szuggesztív előadásmódjával tűnt föl. 2013-tól a Nemzeti Színház tagja.
  • Számtalan színpadi szerepe mellett több magyar játékfilmben és tévéfilmben is szerepelt, és rengeteg filmben és sorozatban dolgozott szinkronszínészként.
  • Díjai: Nívódíj (2004); Kaló Flórián-díj (2007); Jászai Mari-díj (2008); Érdemes művész (2014).
  • Elvált, két gyermeke van.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Fotók: Eöri Szabó Zsolt – nemzetiszinhaz.hu 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk