„Megúszták” az életközepi válságot – megnéztük a Szabadúszók című francia filmet

A valóságban is létező, középkorú férfiakból álló svéd szinkronúszó csapat történetét – akik elindultak egy világversenyen, és nemcsak díjat, hanem a közönség szívét is megnyerték – először az angolok dolgozták fel, de mi a később készült, francia változatot láttuk nemrég közösen, és mindkettőnknek tetszett. Ahogy egyre többet megtudtuk a nemcsak lúzereknek kinéző, de valóban szerencsétlen férfiakról, egyre szimpatikusabbak lettek: szeretetreméltóak, kedvesek, esendően emberiek. Így egyre jobban szurkoltunk nekik, hogy kudarcos életük egyetlen értelmének tűnő közös vállalásukban és ezzel párhuzamosan saját életükben is sikerrel járjanak.

A történet röviden: a főhős, Bertrand a negyvenes éveiben nem találja helyét a világban. Már közel két éve depresszióval küzd, rengeteg gyógyszert szed, nem talál munkát, gyerekei – különösen a nagykamasz fia - pedig átnéznek rajta, teljesen elvesztette tekintélyét előttük. Bár felesége végtelenül türelmes és elfogadó vele, a férfinak mégsem sikerül magára találnia és kimásznia ebből a fásult-enervált állapotból. Egy nap azonban az uszodában megpillant egy hirdetést, amelyben amatőr szinkronúszó csapatba keresnek új tagot. Annak ellenére, hogy nem tud semmit a sportágról, jelentkezik, és ez a döntés megváltoztatja az életét. Ezáltal ugyanis bekerül egy olyan, ugyancsak fura alakokból álló férfitársaságba, ahol gyakorlatilag mindenki ugyanazzal küzd mind ő: életközepi válsággal, szétcsúszott magánélettel és sikertelen szakmai életúttal.

Mindez persze nem azonnal derül ki; először látunk egy állandóan dühös, kötekedő alakot; egy nagyhangú nőcsábászt; egy önmagában kételkedő harminc körüli férfit; egy békés metálénekest, aki húsz év után sem mondott le a sikerről; egy gyermeki lelkületű éjjeliőrt; egy szorongó szerfüggőt és egy színesbörű külföldit, aki csak nagy ritkán szólal meg és akit szinte senki nem ért. És a csapathoz tartozik még egy nagyon csinos, szép arcú, de állandóan dohányzó és ugyancsak szokatlanul viselkedésű fiatal női edző, akihez csatlakozik később egy másik is, akikről „természetesen” kiderül, hogy érzelmi és/vagy fizikai értelemben sérültek.

A rakás szerencsétlen(nek látszó) férfi közül Bertrand egyáltalán nem lóg ki, és így egyre jobban megtalálja a saját helyét köztük, majd szép lassan a saját életében is. Először csak társaságra és pótcselekvésnek tűnő elfoglaltságra lel, de a csapattársakból szép lassan barátok lesznek – hiszen az edzés után a szaunában és a kocsmában hosszasan megosztják egymással lelki életüket; éppen úgy, mint egy terápiás csoportban. Egy nemzetközi világversenyre való benevezéssel azonban a férfiközösség egy újabb szintre lép azáltal, hogy találnak egy közös, egyéni kudarcos életükből addig teljes mértékben hiányzó értelmes – bár külső szemmel legalább furcsa, ha nem hülyeségnek tűnő – célt, amiért elkezdenek együtt küzdeni. Igaz, hogy a küzdelem nem könnyű, és közben odaveszni látszik a korábban csak az öröm és önmaga kedvéért végzett tevékenység boldogsága, de a közös cél képes olyan erőfeszítéseket kihozni belőlük, amit korábban semmi és senki más.

Nem kell feltétlenül pszichológusnak lenni, hogy felismerjük: az emberek általában már attól jelentősen megkönnyebbülnek, ha felismerik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal; hogy mások is hasonló (vagy egyéb) nehézségekkel küzdenek, mint ők. A szakmabeliek tanulmányaik alapján, egy csoportterápián résztvevők pedig tapasztalatból tudhatják: nagyon felszabadító élmény megosztani egymással kételyeinket, félelmeinket, küzdelmeinket; persze, csak ha a többiektől nem ítélkezést, hanem támogatást kapunk. Ezt élik meg a kapuzárási pánikban szenvedő szereplők is, akiket az egymástól kapott érzelmi támogatás, a közös cél melletti elköteleződés és az együttműködés segít abban, hogy szembenézzenek saját problémáikkal, felelősséget vállaljanak önmagukért és változtassanak életükön. Az egyénileg megélt kudarcok megosztása visszahat egyéni megküzdésükre is, hiszen miközben együtt elindulnak a közös úton, a kölcsönös támogatás átsegíti őket magánéletük olyan nehézségein, amivel korábban egyedül nem voltak képesek megküzdeni. A közösen megélt tevékenység segít továbbá jobban megismerni saját magukat, felfedezhetik személyiségük újabb oldalait és rejlett erőforrásaikat. A közösen eltöltött idő emellett növeli egymás iránti empátiájukat, toleranciájukat, értő figyelmüket, amitől őszintébb, hitelesebb lesz a kommunikációjuk a külvilág felé is.

A negyvenes-ötvenes férfiakat, akik különböző formációban tapossák a vizet, miközben igyekeznek, ha csak pár percre is, elfeledkezni minden bajukról, nagy francia színészek játsszák; ebben is különbözik a francia film az angol verziótól. Én sajnos nem ismertem őket, de készséggel elismerem: nagy alakításokat láthatunk.

A film időnként picit lassúnak, fárasztónak, helyenként kissé szájbarágósnak, didaktikusnak tűnhet, de még elviselhető módon. És a legjobb, hogy ahogy telik az idő, egyre jobban lehet élvezni – lubickolni benne, mint ők a vízben –, nevetni rajtuk, illetve velük, szurkolni nekik. Nem tudtuk pontosan eldönteni, miért olyan jó ez a film valószínűleg azért, mert hiteles: hiszen elsősorban nem vígjátékról van szó, mert a legtöbbjüknek tényleg van, min és miért keseregnie (munkanélküliség, közelegő anyagi csőd, széteső család, idősek otthonában tengődő skizofrén anya, megvető kamaszlány, stb.). A rendező láthatóan hagyta a színészeket játszani, és azok meghálálták a bizalmat. És azért is jó, mert miközben nyomasztó alakokat és kudarcos magánéleteket látunk, a film maga mégsem válik sem nyomasztóvá, sem kudarcossá; sőt, a végén még katarzisélményt is nyújt, miközben egyszerre elgondolkodtat és szórakoztat.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, hogy míg első látásra ez a film csak a hasonló problémával küzdő, középkorú férfiak számára lehet érdekes; azt gondolhatnánk, rajtuk kívül szinte senki mást nem szólít meg, de akkor vajon miért nézem szívesen én is? (Sőt a férjem is, aki szívesebben néz filmet példaképekről, mint lúzerekről.) Nemcsak azért, mert bár az életközepi válság leginkább a férfiakra jellemző, azért a nők között is sokan küzdenek ezzel – csak legfeljebb másképp hívják a jelenséget, mint például pályamódosítás, újrakezdés, átkeretezés, stb. És nemcsak azért, mert (középkorú) nőként szeretném jobban megismerni a körülöttem élő (középkorú) férfiak problémáit. Hanem azért is, mert mindaz, amit fentebb leírtam a csoportterápia, csoportdinamika csodálatosan motiváló és inspiráló élményéről, magam is megtapasztaltam jónéhány esetben; nem feltétlenül közös sport, hanem egyéb tevékenységek kapcsán is. És persze azért is, mert szeretem a jó színészekkel teli, pozitív kicsengésű, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató filmeket.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotó: kép a videóból

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk