Konferencia a szenvedélybeteg családban felnövő, úgynevezett elfeledett gyermekekért

Negyedik alkalommal rendeztek konferenciát a szenvedélybeteg családokban felnövő, úgynevezett elfeledett gyermekekért. Én csak pár hónapja ismerem a Fogadót és annak vezetőjét, Frankó Andrást, de már több kiadványukról írtam, például itt és itt, aminek hatására felkértek az idei konferencia egyik, a Nagyi, miért hívtál? című kisfilmről szóló kerekasztal-beszélgetés levezetésére. Az izgalmas kérdéseket felvető, interaktív beszélgetést megelőző előadások is mind nagyon tartalmasak voltak, így azokról is ejtenék néhány szót.

A konferenciát megnyitó Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat régióvezetője megköszönte Andrásék munkáját és Simoné Weilt idézve hangsúlyozta a közös felelősség fontosságát. Kormos Piroska szociálpedagógus, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Fogadó Apa Anya Pia (AAP) programjának 2018 óta tartó sikertörténetét ismertette, felsorolva eddigi eredményeiket: kilenc AAP csoport (köztünk néhány vidéken is), számos gyerekeknek (Lurkó, Bolyhos) és felnőtteknek – érintetteknek, szakembereknek, illetve laikusoknak – szóló kiadvány (például az Anya, Apa, Pia; Gyerekszemmel a függőségekről; Elefánt a nappaliban; Dinoszaurusz a nappaliban, és a legújabb: Gyermekek mentálisan sérült családokban), az AAP társasjáték, a Szimat-kártyák, több új honlap és az eddigi három konferencia.

Frankó András azzal kezdte: a Fogadóban csak hárman dolgoznak az AAP program munkatársaként, összesen 12 órában, így nagyon nagy szükségük van a szakemberek külső segítségére.

Köszönetét fejezte ki a résztvevőknek, majd bemutatta – élőszóval és videóval – Jerry Moe-t, az ő Kaliforniában végzett tevékenységét és az erről írt könyvét, majd Tőkés Tibor következett, aki elmesélte, hogyan tudják alkalmazni a könyvben említett eszközöket, játékokat a magyar szegregátumokban nyújtott addiktológiai segítségnyújtás során. Erről a könyvről majd külön is írni fogok, ezért most elöljáróban csak annyit, hogy Jerry - aki maga is érintett, és aki 14 éves korában kapott külső segítséget, ezért többször hangsúlyozta a minél korábbi segítségnyújtás fontosságát - munkája (és könyve) a gyerekek erősségére épít, és annak fontosságára, hogy képesek legyenek szétválasztani a függőséget és a függő személytől.

A Kaliforniában zajló, szenvedélybeteg családban felnövő gyermekeknek szóló négynapos programnak négy célja van: informálni őket a függőségekről; lehetőséget teremteni, hogy beszélgessenek róla; megküzdési stratégiákat tanítani nekik, rezilienciájukat fejleszteni; és segíteni meglátni saját különleges értékeiket. Ezeknek a gyermekeknek ugyanis abból kell kiindulniuk, hogy a függőség – az a bizonyos hatalmas és büdös dinoszaurusz, amiről a család úgy tesz, mintha nem létezne – van, azt eltüntetni ők maguk nem tudják, ezért meg kell tanulniuk mellette élni, azaz kialakítani a függetlenségüket szüleik függőségével szemben – mert csak így van esélyük arra, hogy nekik ne legyen függőségeik („dinoszauruszaik”). A képzés része az ún. 7 szabály: nem én okoztam, nem tudom irányítani, nem tudom meggyógyítani, de: megtanulok gondoskodni magamról, megosztom érzéseimet, egészséges döntéseket hozok, és szeretem magam. Tőkés Tibor elmondta: gyakorlatilag feldolgozta a könyvet, és elkészített néhány játékot is, például a szerencsétlenség-kereket, a függőség pólót és az érző köveket, valamint most trénereket képez, akik majd eszerint foglalkoznak a gyerekekkel. Nem könnyű jól csinálni, ezért érdemes alaposan felkészülni rá – hangsúlyozta.

Siposné Kohári Szilvia, az egri RÉV (Remény, Élet, Választás) Szenvedélybeteg-segítő szolgálat vezetője elárulta: maga is szenvedélybeteg családban nőtt fel, 24 éve dolgozik segítőként. Az egri RÉV-et 1998. április elsején alapították, és mivel akkor még nem volt hagyománya, gyerekcsoportokkal kezdték, olyan általános iskolásokkal, akiket a mai napig „nem vesztettek” el. Céljuk volt, hogy boldog gyermekkort biztosítsanak nekik, kirándulásokkal, játékokkal, nyaralással – csupa olyasmivel, amit ezek a gyerekek a saját családjukban nem kaphattak meg. Később az akkor a Karitásznál dolgozó Andrásékkal kidolgoztak egy iskolai programot is; ez a pszichoszomatikus ellátást végző RÉV hálózat akkoriban ugyancsak egyedülálló volt. Az iskolai program azért jó, mert így nemcsak a pedagógusokhoz, hanem a gyerekeken keresztül a szülőkhöz is elérünk – emelte ki, majd ismertette, hogy iskolai színtéren háromféle programjuk is van: egy osztályfőnöki óra keretében tartott tájékoztatás – ami csak arra jó, hogy bejussanak az adott iskolába; egy 10 alkalmas prevenciós folyamat – ez a legfontosabb és legértékesebb; iskolai kihelyezett tanácsadás – amikor egy adott időben jelen vannak az iskolában, és bármivel meg lehet keresni őket. Emellett együttműködéseket alakítanak ún. iskolai mentálhigiénés team létrehozása céljából az iskolapszichológussal, védőnővel, szociális segítőkkel. Céljuk az elérés, a megelőzés, az öngyilkossági kísérletek megakadályozása. Emellett iskolán kívüli programjuk is van, az ún. a kortárs segítés – ami nem kortárs oktatást jelent, hanem hidat és védőhálót. Végül megemlítette a járványhelyzet hatását a lelki egészségre: sok gyermek eltűnt az online oktatásból; aminek egyik következménye, hogy most ősszel nem volt olyan iskola, ahova nem hívtak volna mentőt vagy a RÉV-et. Az előadó utolsó gondolatát több későbbi felszólaló is megerősítette: a függő családban felnövő gyermekek egy része nem deviáns, hanem csendes, jó tanuló, környezetébe belesimuló gyerek – rájuk is nagyon figyelni kell!

Hoffmann Katalin klinikai szakpszichológus – 20 éve a témában dolgozó érintett – a gyermekkori rossz bánásmód hosszútávú következményeiről tartott, laikusok számára is érthető, ugyanakkor megrendítő előadást, melynek egyik legfőbb üzenete: a rendellenes családban történő felnövekedés egészen más szocializálódást jelent, és diszharmonikus személyiségfejlődést von maga után, ezért ha a gyerekkori traumák – mivel a szülő nem látja el szülői feladatait, ezek minimum elhanyagolást, de gyakran bántalmazást is jelentenek – elgyászolatlanok, feldolgozatlanok maradnak, akkor kihatnak a gyerek egész életére, felnőttkorára, saját családjára. A részben átvállalt szülői feladatok (parentifikáció) egy ún. hamis selfet hoznak létre, a családi játszmák négyféle gyermeki viselkedési típust – a hős, a bűnbak, az elveszett gyerek és a bohóc – termelnek ki, amelyek küldetése a diszfunkcionális család működőképességének biztosítása, de amelyért ezek a gyerekek nagyon nagy várható árat (kényszer, örömtelenség; önpusztítás; izoláció, gátlásosság, depresszió, öngyilkosság, evészavarok, illetve infantilizmus és mániás depresszió) fizetnek.

Az előadás másik fontos üzenete: a szenvedélybeteg családokban a gyermekek kötődésének és a személyiségfejlődésének minden területe súlyosan sérül, így a kötődés-kapcsolati készségek, az ősbizalom, a biztonságérzet, a stresszkezelés, a szociális készségek, a mentalizációs készség is (vagyis annak képessége, hogy átgondoljuk, ki mit miért tesz; hiányának következménye az önhibáztatás; a gyermek ezt aktívan gátolja magában, így védve az őt bántalmazó szülőt). A családon belül gyakori traumatizáció lehet tényleges vagy potenciális, fizikai vagy lelki; a függő családban felnövő gyerekek súlyos testi, kognitív, érzelmi és szociális vonatkozásban szereznek sebeket; melyek közül a legsúlyosabb következmény a kötődési trauma. E gyermek helyzetét nehezíti a családban létező titok, vagyis az, hogy a problémáról nem beszélünk, így a gyerekek a családtól nem kapnak segítséget a történtek megértésében és feldolgozásában. Tehát minél előbb kapnak külső segítséget, annál jobb, mert saját maguktól nem tudnak ebből a mérgező környezetből kilépni, a kötődés és a kiszolgáltatottságuk miatt. Az előadó szerint egy ilyen családban felnőni életprogram; az érintettség mindig megmarad, akkor is, ha az illető elkerül a családjától, felnőtt és saját családja lesz. A szenvedélybeteg családban felnövők 6,3% százaléka teljesíti a mentális zavar kritériumait, leggyakoribb ezek közül a PTSD (poszttraumás stresszzavar), depresszió, szorongások zavarok, szomatizáció, disszociatív zavarok (szétesés), szerabúzus, alvászavar, viselkedés problémák; például a borderline személyiségzavar 80%-a traumaeredetű, mégis a szakemberek ritkán néznek e tünetek mögé – hívta fel a figyelmet az előadó.

Ami ezeknek a gyerekeknek a jövőjét illeti, kutatások alátámasztották, hogy nincs olyan, hogy függőségre hajlamos személyiség, ugyanakkor az ilyen családokban felnövőkre jellemző, hogy sérült, késleltetett, megzavart személyiségek – ők lehetnek tehát a következő generáció szenvedélybeteg tagjai. A gondozó által bántalmazott gyermekek könnyebben válnak más bántalmazások áldozatává: náluk 60%-al nagyobb az esélye a kortárs bántalmazásnak; a szexuális áldozatok 92%-a ún. poliviktimizált (vagyis gyermekkorban többszörös bántalmazásnak kitett) áldozat. Párkapcsolatban gyakori náluk a társfüggőségre való hajlam és a szenvedélybeteg vagy bántalmazó párválasztás: a gyermekkorban bántalmazott nők 3,5-ször gyakrabban válnak áldozattá a párkapcsolatukban. Szülőként sem sokkal jobb a helyzetük: a bántalmazott gyermekek harmada válik bántalmazó szülővé, de a másik kétharmadnak is roncsolódott szülőképe van önmagáról; szülői kompetenciaérzésük alacsony, és a bántalmazóvá válástól való rettegés gyakran túlkompenzálást, túlféltést eredményez. Gyakori a szülés utáni depresszió, a szorongásos zavarok, ami aktiválja az anya feldolgozatlan zavarait, így a diszfunkcionális családműködés, a bizonytalan kötődési stílus továbbadódhat.

Innen szép nyerni – foglalta össze a szarkasztikus humorú előadó, és felhívta a figyelmet arra, hogy azt a kutatási eredményt, hogy a gyermekkori rossz bánásmód esetén 40-60% a mentális zavar valószínűsége lehet értelmezni úgy is, hogy 40-60%-ban nem az, tehát „nem kötelező tönkremenni ebben”; hiszen – ahogy az említett könyvek is taglalják – a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekeknek vannak olyan erősségeik, amelyekre építve megküzdhetnek örökségeikkel és van esélyük egy boldog életre, de ehhez szükséges, hogy minél korábban segítséget kapjanak, és hogy kapcsolatban javítsák azt, ami a kapcsolatban romlott el. Teher alatt nő a pálma, de csak a saját súlyának terhe alatt tud jól, egészséges módon fejlődni – zárta előadását.

Berényi András, a Debreceni Egyetem szakpszichológusa az addikciós problémák szülő gyermek kapcsolatra gyakorolt hatásáról beszélt. A szenvedélybeteg családban felnövő gyermekek legnagyobb problémájának a bizonytalanság, ami állandó alkalmazkodásra készteti a gyermeket. A diszfunkcionális család legfontosabb jellemzői: a gyerek és a szülők is állandó hiányérzettel küzdenek, és egy álomvilágban élnek, nehézségeiket átmenetinek tartják. Az ilyen családban a parentifikáció következtében a felnőttek viselkednek gyermekként és saját érzelmi szükségleteik betöltésére használják gyermekeiket, akik pedig kénytelenek felnőttként viselkedni. A szerepcsere instrumentális (háztartás vezetése, kistestvérekre vigyázás, stb.) és emocionális úton (a gyermek bátorítja, vigasztalja a szülőt) is megvalósul. Felhívta a figyelmet, hogy a problémát rendszerszinten kellene kezelni; nem elég, ha a gyermekek és a szülők külön-külön remek szakemberekhez járnak, akik remek módszerekkel próbálnak egyenként segíteni; mert ha nincs rendszerszemlélet, ha a rendszer elemei között nincs kommunikáció, akkor az „gazdag koldus” rendszer. Szemléletváltásra van tehát szükség, ahol az elkülönült, párhuzamos segítő munkák összekapcsolódnak – hangsúlyozta, majd hozzátette, hogy ezeknek a gyermekeknek nem intézményekbe és programokba, hanem először is stratégiákba kellene bekerülniük, mert a jelenlegi rendszer csak akkor foglalkozik velük, ha már problémásak. Végül megemlítette új kezdeményezésüket, a FOLT (forrás online lelki tanács) nevű, virtuális térben történő lelki segítésnyújtást gyermekek és serdülők számára, valamint Skrabski Fruzsina Traumáinkon innen és túl című új dokumentumfilmjét, melyben bántalmazó családban felnövő felnőttekkel beszélget, köztük olyan közismert emberekkel, mint Szabó Borbála, Danó Éva, Bagi Iván, Dunai Tamás, Tóth Zsé Ferenc.

Az előadásokat követően levetítették a Nagyi, miért hívtál című, immár nyilvánosan is elérhető kisfilmet, amely után Nagy Katalin rendezővel, a gyerekvigyázót játszó Bognár Anna színművésznővel, Milák Mona, egy Fogadós filmpályázat fiatal nyertesével és Hoffmann Katalin klinikai szakpszichológussal beszélgettünk a saját érintettségükről, a kisfilm keletkezésének körülményeiről és a rendező szereplők és a leendő nézők iránti felelősségéről, a film erősségeiről (a téma árnyalt, egyértelmű, mégsem nem didaktikus ábrázolása, gondolkodásra-beszélgetésre ösztönző, nyitva hagyott kérdések), a kamaszok számára történő iskolai felhasználhatóságának feltételeiről (szakértői beszélgetés velük a témáról előtte és főleg a film után), a filmben szereplő család története okán a szenvedélybeteg családban felnövő gyermekek sorsáról, a filmbéli nagymama szerepének transzgenerációs üzenetéről, az alkoholista anya és a társfüggőnek, tehetetlennek tűnő, gyermekével csak minimálisan foglalkozó apa figurájáról, a filmbéli gyerekvigyázó, mint a gyermek számára egyetlen elérhető felnőtt és ezáltal a környezeti és a szakértői segítség felelősségéről.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk