Hogyan beszélgessünk gyerekeinkkel a halálról?

November első napjaiban minden gyermekes családban aktuálissá válik ez a kérdés. Nekünk három gyermekünk van (7, 10 és 12 évesek) és sajnos elég sok a családi halottunk mindkét ágon, így nálunk is felmerült már a kérdés: mikor és hogyan meséljünk otthon azokról, akik fizikailag nincsenek már velünk? Vajon a két általános alapszabály (ne legyenek családi titkok és minden nehéz, kényes témáról a gyermek kérdéseire válaszolva, az ő szintjén beszélgessünk), a halállal kapcsolatban is igaz lehet?

Ösztönösen megéreztem, hogy igen, igaz, de azért utána is olvastam, ami csak megerősített. Persze e két általános „gumiszabály” mellett néhány fontos további szempontra is érdemes odafigyelnünk e témában.

Kezeljük a kérdést természetesen

A halál az élet megkerülhetetlen része; gyerekeink már számtalan élethelyzetben találkoznak a halállal: halott bogarakat, madarakat, állatokat biztosan láttak már az erdőben vagy elütve az úton, esetleg kedvenc háziállatot is elvesztettek már. A népmeséknek is természetes része a halál, így a saját életünkben is erre kell törekednünk. Ha számukra ismerős személyről van szó, akkor a személyes érintettség okán a fájdalom is bizonyára nagyobb, de talán ilyenkor még könnyebb megérteniük, hogy az illetőt tovább hordozzuk a szívünkben azzal, hogy beszélünk vagy mesélünk róla, és bizonyos alkalmakkor megemlékezünk róla.

A párom nagyon szerette az egyik nagypapáját, akit még a fiaink is ismertek; és néhányszor mesélt róla meg a kutyájáról. A gyerekek azóta annyira megszerették a Tücsök kutyás meséket, hogy immár heti egy este „kötelezővé” tették. Pedig kamasz(odó) fiúkról van szó... Én pedig a nagymamámról meséltem sokat, amikor a nagyobbik gyermekünk (és utána a többi) „saját meséket” kért esténként.

Ne titkoljuk el nehéz érzéseinket

Sokan még mindig azt hiszik, ha nem beszélünk valamiről, akkor az azzal kapcsolatos érzéseink (szomorúságunk, fájdalmunk) könnyebben feledésbe merül, de már egyre több szakembertől halljuk (és mi magunk is érezzük a saját bőrünkön), hogy ez nem így működik. Minden veszteséget el kell „rendesen” gyászolnunk és meg kell tanulnunk beszélni is róla – magunk és adott esetben a gyermekeink érdekében is. Ugyanis a gyermekek nagyon érzékenyek az érzésekre és rendkívül jó megfigyelők: azonnal megérzik, ha valami bánt minket, vagy valamit el akarunk titkolni előlük. És ha nem mondjuk el nekik, akkor ők sem mernek majd beszélni róla, így akarva megkímélni minket; ez nem vezet jóra, hiszen az, hogy nem tudják, pontosan mit éreznek a szüleik (és miért) még jobban megviseli őket. Ha viszont beszélgetünk velük halottainkról, emlékeinkről és érzéseinkről, ha fényképeket nézegetünk róluk és meglátogatjuk őket a temetőben, vagy akár otthon gyertyát gyújtunk halottak napján, akkor megtapasztalják, hogy velünk nem élő szerettünk a szívünkben tovább él és az iránta érzett szeretet képes betölteni a hiánya okozta űrt.

Édesanyám 20 évvel ezelőtti haláláról sokáig nem tudtam beszélni senkinek, így a gyerekeimnek is csak keveset. A temetőbe mindig elmentünk, ahányszor csak hazalátogattunk Erdélybe, de ha sokat kérdeztek, általában gyorsan lezártam a témát azzal, hogy nem esik jól róla beszélnem – még nekem is túl sok kérdésem volt vele kapcsolatban. Addig tartott mindez, míg egy szakember jelezte nekem: ez így nem jó irány, próbáljam először magamban feldolgozni ezt a veszteséget (akár szakember segítségével is), majd beszéljek róla egyre többet a gyermekeimnek is. Hiszen csak így tudok hiteles válaszokat adni a kérdéseikre és mintát adni számukra a gyászfeldolgozáshoz. Azóta a korábban eldugott családi albumjaim elérhető helyre kerültek, bármikor belenézhetnek és kérdezhetnek róla.

Nem baj, ha nem tudunk mindenre válaszolni. Használhatunk „segédeszközöket”

Beszélgetni nemcsak azért nehéz a halálról, mert fájó, hanem azért is, mert sok kérdésre magunk sem tudjuk a választ, vagy azt, hogyan „tálaljuk” a témát gyermekeinknek. Ezért kezdésnek jó, ha megkérdezzük őket: mit tudnak, mit gondolnak róla, és felajánljuk nekik, hogy kérdezzenek még tőlünk. És ilyenkor lehetőleg ne kerüljük magát a halál szót, ne próbáljuk meg mással helyettesíteni (például elment vagy elaludt), mert ez összezavarhatja őket, főleg a kisebbeket (például kialakulhat bennük félelem az elhagyástól, a sötétségtől vagy az elalvástól). És ha arról kérdeznek, vajon mi is és ők is meg fognak-e halni, elmondhatjuk nekik: igen, mindenki meg fog halni egyszer, hiszen ez az élet rendje, de ez csak sok idő múlva lesz, és addig még egy hosszú és boldog élet áll előttük és előttünk, és mi, a szüleik még nagyon sokáig mellettük leszünk.

Fiaim kisebb korukban kevesebbet kérdeztek a témáról, az ő leggyakoribb kérdésük a halál oka volt (miért halt meg) és az, hogy hol van most: a föld alatt a sírban vagy fent az égben? A kislányom annál többet; őt például az is érdekelte, vajon milyen érzés a mennyországban lenni? És vajon én is és ő is oda fog majd jutni? Ahogy az előbbiekre, ezekre a kérdésre (is) sokféle választ adhatunk, meggyőződésünk szerint; mi hívek lévén eszerint válaszoltunk. De válaszaimban olykor magam is éreztem bizonytalanságot, így örömmel hallottam egy ezzel kapcsolatos könyvről, Wheeler-Mezei Virág Egy ragyogó hely című, gyermekrajzokkal illusztrált képeskönyvéről, ami tulajdonképpen egy beszélgetés kislányával a mennyországról, ahova a kislány bátyja került pár éve. Lányom azóta kevesebbet kérdez, viszont gyakran megnézi a számára is elérhető helyre tett képeskönyvet. Tavaly ilyenkor pedig mindannyian együtt megnéztük a Coco című mexikói mesefilmet, ami ugyan egy másik kultúrkörből származik, mégis hasonlatos a mi halottak napi szokásainkhoz, csak kicsit lazább, örömtelibb. Mindenkinek tetszett és kiváló apropó volt arra, hogy utána a témáról beszélgessünk.

A halál és a gyász témája nálunk egyre csökkenő mértékben, de még mindig tabu, pedig a jó családi beszélgetések és egy-egy jó könyv vagy (mese)film sokat segíthet abban, hogy ez ne így legyen; hisz jó alkalmat nyújtanak arra, hogy beszélgessünk gyermekeinkkel a már nem velünk élő szeretteinkről.

Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Dorothée QUENNESSON képe a Pixabay -en. 

giselaatje képe a Pixabay -en. 

Michal Jarmoluk képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk