A genderelmélet kritikája – Szilvay Gergely legújabb könyve

Talán az utóbbi idők legnehezebb olvasmányát vállaltam, amikor a közelmúltban nekifogtam Szilvay Gergő új genderkönyvének. A szerző korábbi munkásságát ismerve tudtam, hogy nem lesz könnyű olvasmány, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nehéznek bizonyul. Nem is annyira a téma, hanem elsősorban a laikus olvasó számára rendkívüli alaposságú, tudományos igényű stílusa miatt, amellyel a szerző bemutatja a genderelméletet (és annak gyakorlati következményeit) megalapozó összes ideológiát, azok különböző irányzatait, és a köztük fennálló összefüggéseket. Rengeteg szakember idevágó gondolatait ismerteti vázlatosan vagy részletesen, vagy szó szerint idéz elsősorban az angol nyelvű szakirodalomból, de sok magyar szerző, például Bedő Imre munkáira is hivatkozik.

A közel 400 oldalas, oldalanként átlagosan 2-3 (többnyire angol nyelvű szakmai) hivatkozással teli kötet arra kíván válaszolni: mi a genderelmélet, melyek a jellemző üzenetei, mennyire egységes, nevezhető-e ideológiának, melyek azok a törekvések, meglátások, gondolatok e témakörből, amelyekkel könnyen lehet azonosulni (például egyenlő jogok, egyenlő munkáért egyenlő bér, diszkrimináció-mentesség, kapcsolati erőszak ellen hatékony fellépés), és melyek azok, amelyeket elvet, és hogy összességében miért tévút az egész keretrendszer. Az első fejezetekben bemutatja a genderelméletet, amelyet a gyakorlati következmények taglalása követ, majd a lényegi kritika következik, amelynek egyes gondolatai, érvei már az elmélet bemutatása során is megfogalmazódnak.

Hiánypótló, rendkívül alapos tudományos munka ez, amivel kapcsolatban mégis joggal merülhet fel bennünk a kérdés: miért is volt rá szükség? Hiszen a végkövetkeztetést előre lehet tudni, és nagyon sokan bizonyára a közel négyszáz oldal elolvasása nélkül, úgymond józan paraszti ésszel is eljutnak oda, ahova a könyv szerzője is a rengeteg kutatómunka révén, így fogalmazva a legutolsó oldalon:

„Férfivá és nővé válni feladat. Szabadságában áll bárkinek ellentmondani ennek, megtagadni ezt, de ez vissza fog ütni. Férfi és nő valónk nem szabadságunk ellensége, hanem annak megalapozója és kerete. Nem igaz tehát, amit a konstrukcionalista látásmód vall: hogy „biológiánknak, testünknek és testi működésünknek nincs magából fakadó, eredendő értelme”. Biológiánknak, testünknek és testi működésünknek ugyanis van magából fakadó eredendő értelme, rendeltetése, és így rendeltetésszerű értelmezése is van. Az ezzel ellentétes értelmezés visszaüt.

A genderelmélet nem veszi figyelembe azt az alapvető igazságot, hogy természetünkből fakadóan valamire vagyunk szabadok, és emberi, nő vagy éppen férfi természetünkkel harmóniában kell lennünk. Lehet, hogy ebből az ignoranciából, az ember, a férfi és nő saját természete elleni lázadásból és eme lázadás sikertelenségéből, pszichikai következményeiből fakad képviselőinek radikális elégedetlensége, elkeseredése is. A kozmosznak, a világnak és az embernek is azonban belső rendje és rendeltetése van, amit nem lehet büntetlenül megszegni. Ám a harmónia helyreállítható, az igazság pedig szabaddá tesz”.

Szakmai szempontból azért hiánypótló a könyv, mert bár a genderelméletről olvasható már néhány kötet magyar nyelven (bár nem magyar szerzőktől), ezek a szerző szerint nem elég alaposak, és nem fogalmaznak meg valódi kritikát. Sőt, az angol nyelvű szakirodalom nem is tud kifejezetten a genderelméletre koncentráló kritikus kötetet felmutatni; sokan megfogalmaznak kritikát, de nem önálló kötetben, hanem egyes munkák részeként.

Ami pedig a laikus olvasói szempontot illeti, eszembe jut az egyik, mindenről határozott véleménnyel rendelkező ismerősöm, aki meglátva, mivel töltöm a tavaszi szünetben a szabadidőmet, így szólt: „Dicséretes, de én biztosan nem olvasom el, nem idegesítem vele magam, úgyis tudom, mi van benne, s nekem bőven elég a végkövetkeztetésben biztosnak lenni.” Ha ezt el is fogadom (miért ne tenném), mégis azt gondolom, érdemes másnak is végigrágni magát a könyvön, hogy felelős(ebb)en tudjon gondolkodni és szükség esetén nyilvánosan beszélni, vitázni is erről a témáról. Ha ugyanis alaposabban megismerjük az előzményeket, a mai jelenségekhez vezető, mögöttes történéseket, akkor nemcsak jobban megértjük a jelenségek mögött húzódó ideológiai folyamatokat és észrevesszük a kommunikációs csapdákat, hanem alaposabban felkészülhetünk az ezzel kapcsolatos beszélgetésekre is; akár a velünk hasonlóképp gondolkodó, de főképp a más véleményen lévőkkel. Felelős felnőtt emberként, szülőként, pedagógusként, sajtómunkásként, köz- és magánemberként is.

Mert ne legyen illúziónk, és ne dugjuk a fejünket a homokba: erről a témáról beszélni kell Magyarországon is. És nem azért, mert annyira fontosnak tartanánk magát a jelenséget – a fontosságát éppen azok erőltetik, akiknek céljuk folyamatosan tematizálni vele a közbeszédet –, hanem azért, mert a genderelmélet és gyakorlati következményei, a „gender mainstreaming” és az LMBTQ-mozgalom törekvései mindannyiunkat érintenek, immár ebben az országban is, és immár beleértve a gyermekeinket is. És ha mi nem beszélgetünk erről velük, illetve másokkal, akik kevésbé értik vagy követik a jelenség mögötti fejleményeket, akár zárt ajtók, akár a nyilvánosság előtt, akkor a genderelmélet terjesztői fognak beszélgetni helyettünk is. Hiszen, ahogy Szilvay korábban is többször megírta témába vágó cikkeiben és hangsúlyozza ebben a könyvben is: „van a sokszínű mozgalmon belül átgondolt kommunikációs stratégia, amit többé-kevésbé meg is próbáltak valósítani, jelentős sikerrel”. Ennek hat lépése a következő:

  1. Annyit és olyan hangosan kell beszélni róla, amennyit és amennyire csak lehet.

  2. A homoszexuálisokat nem agresszív kihívókként kell ábrázolni, hanem áldozatokként.

  3. A homoszexuálisok mellett kiállók számára biztosítani kell egy védhető ügyet.

  4. A homoszexuálisoknak jó embereknek kell tűnniük.

  5. A homoszexualitás kritikusait rossznak kell beállítani.

  6. Fel kell vállalni az anyagi és erkölcsi felelősséget.

Ez tehát a melegmozgalom nem hivatalos kommunikációs stratégiája, amely 1987-ben jelent meg A heteró Amerika átalakítása címmel (először cikként, majd könyvként is), amely a fenti lépések után a lapok és a képernyő meghódításának módját is felvázolja. Az elképzelések jelentős része már megvalósult, és az LMBTQ-mozgalom jól beazonosíthatóan ennek a stratégiának megfelelő módon kommunikál – állítja a szerző, és ha alaposabban körülnézünk, nem tudunk nem egyet érteni vele.

Tegyük fel tehát ezek alapján a kérdést: hol tartunk mi most ezzel Európában, Magyarországon; majd azt is, hogy hová, meddig akarunk eljutni, és végül azt, hogy mi lehet e folyamatban a mi magán- és közemberi felelősségünk. Mert, ha majd a gyermekeink megkérdezik tőlünk holnap, vagy 5-10-20 év múlva: miért (nem) magyaráztuk el, szólaltunk fel és egyáltalán tettünk meg mindent annak érdekében, hogy a józan paraszti ész és a természet millió éves törvényeit ne alakítsák át konstrukcionalista módon egy kilúgozott, végtelenül bürokratikus, totalitáriánusan polkorrekt nyelvezetű és gondolkodású, nem/gendersemleges, az egyéni szabadságot ellentmondást nem tűrően dicsőítő, azt mégis gyakorlatilag felszámoló, a kritikusokat megbélyegző, bezárkózó és vitaképtelen „szép új világgá”, akkor nyugodt szívvel tudjunk nekik válaszolni.

Végül hadd osszam meg két kedvenc gondolatomat a könyvből. Lánczi Andrásra hivatkozva írja Szilvay: „A férfiak és a nők közötti konfliktusok sosem fognak megszűnni. A konfliktusosság a világ egyik alaptulajdonsága. Ahogy a legtöbben eddig is viszonylag jól együtt tudtunk élni ezekkel, úgy a jövőben is együtt tudunk majd velük élni. Sőt, mi több: ha megszűnnének, egyformává és unalmassá válna a világ. Vannak a világban olyan problémák, amelyeket nem lehet megoldani sem kormányzati eszközökkel, sem nemzetközi beavatkozással, sem civil, sem egyéni kezdeményezésekkel; hanem egyszerűen együtt kell élni velük. Ez a felismerés, ez a belátás felszabadítólag tud hatni az emberre.”

A másikban Charles Murrayt idézi a szerző, majd hozzáteszi, hogy mindez azonos azzal, amit Edmund Burke 18. századi ír-angol gondolkodó köztes közösségnek hív, és amit Arisztotelész boldogságnak nevez): „nem társadalom-átalakító politikára van szükség, nem is fizetésnövelésre és a diplomások számának mesterséges növelésére, hanem azt kell elősegíteni, hogy az emberek értelmes és teljes életet élhessenek a saját közösségeikben. Nem anyagi, materiális egyenlőségre van szükség, hanem az emberi kiteljesedés valódi forrásainak biztosítására, ezek pedig: a család, a közösség, a hivatás és a hit. Azaz amit az értelmiségnek és a kormányoknak is tisztelni, támogatni kell, az a házasság, a helyi kisközösségek, a produktív, megbecsült munka és végül a vallási közösségek”.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotók: vasarnap.hubookline.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk