Puskás, a musical – egy újabb szívet melengető, életre szóló kultúrélmény a Margitszigeten

Szente Vajknak ez a negyedik olyan alkotása (egy rajzfilm- és egy némafilm adaptáció, majd egy saját krimi után), amiről azt kell írnom: alapvetően nem érdekel a téma, az előadás műfaja sem tartozik a kedvenceim közé, mégis olyan szinten megragadott (mind a négy előadás), hogy nehéz nem szuperlatívuszokban áradoznom róluk – már az elsőről is, de különösen a legutóbbiról. Gondoltam, ha már úgysem volt időm azonnal megírni élményeimet, mire majd végre géphez jutok, addig legalább lelohad a lelkesedésem, és sikerül egy objektívebb beszámolót összehoznom, de „sajnos” ez napokkal később sincs így: ahogy elkezdek gépelni, újra rám tör az az euforikus érzés, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpad gyönyörű nézőterén egy szép és kellemesen meleg (de még éppen nem kánikulai) este közel négy órán átéltem, a ’40-’50-es éveket már testközelből megélt, majd Amerikába disszidált, végül hazatért szomszédnénivel együtt. Ugye senki se tippelne arra, hogy egy fociról szóló musicalről van szó?

A június 17-ei élményt csak egy-két nappal későbbi (de már ugyancsak múlt idejű) esemény írhatta volna felül, amikor is az előadás előtt a nézők végignézhették a magyar–francia mérkőzést, aminek 1:1-es eredménye mámorában még jobban örülhettek ennek a fantasztikus, grandiózus, szó szerint minden érzékszervünkre, de leginkább a szívünkre ható, giga-musicalnek. Mondom ezt úgy, hogy – ellentétben a rendezővel és a nézőközönség, no meg a magyar lakosság nagy részével – engem nem érdekel a foci. Csak legfeljebb az EB és VB-k, no meg persze az olimpiák idején, mert akkor állampolgári (és anyai) kötelességemnek érzem ismerni és követni a magyar válogatott csapat játékát (és ez persze most is így van). De egy fociról szóló musical megtekintése már nem tartozik ebbe bele; a Puskást csak és kizárólag azért néztem meg, mert tudtam: amit Szente Vajk alkot (ír, rendez, stb.), azt érdemes megnézni, akkor is, ha sem a téma, sem a műfaj nem az ember szíve csücske. Mert úgyis tetszeni fog, mert úgyis nagy élményt jelent.

Hogy végül a családom, illetve a barátnőim helyett a szomszédnénit vittem magammal, az már kevésbé volt tudatos döntés, viszont utólag egyértelmű, hogy ennek így kellett lennie. A gyerekeim az előző, június 4-i Margitszigeti élmény okán szívesen jöttek volna velem most is, de a várhatóan éjfélig tartó előadás azért kemény másnapot okozott volna nekik (ahogy nekem is okozott), a barátnőimet pedig erősen győzködni kellett volna (épp a téma és a műfaj miatt), és nem biztos, hogy sikerrel jártam volna... Viszont a 80 feletti szomszédnéni – akinek elhívása férjem számomra meglepetést okozó ötlete volt – számára szereztem egy felejthetetlen – és bizonyára megismételhetetlen – estét, amely során hol könnyes, hol nevető szemmel, de mindvégig meghatottan végignosztalgiázhatta a ’40-’50-es éveket, annak minden pozitív és átlagosnál több negatív élményével együtt. Hiszen ő nemcsak végigélte a kemény diktatúra éveit és az ’56-os forradalmat (családilag aktívan részt véve a Móricz Zsigmond téri eseményekben), hanem például személyesen ismerte azt a férfit, aki Puskás feleségét és kisleányát segítette átjutni Bécsbe, hogy ott találkozzanak Öcsivel, és aztán hosszas vacillálás után végül kint maradjanak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az idős hölgy, aki egyébként még mindig aktív festőművész, személyiségénél fogva sem idegenkedik a történetben, látványban, zenében gazdag (és időnként eléggé hangos és a fanyalgó kritikusok – mert bizonyára vannak olyanok is – által akár túlságosan is patetikusnak ítélt) előadástól, hanem minden percét élvezte; és amellett, hogy szóban is többször kifejezte háláját, leginkább szemei csillogása árulta el őszinte érzéseit. Köszönet ezért férjemnek az ötletért, illetve Szente Vajknak és alkotótársainak (Galambos Attila és Juhász Levente) a nyújtott élményért.

Szente Vajk egyébként rendezőként ezúttal is szólt a nézőközönséghez, és Szabó László producerrel együtt közel félórát szórakoztatták a közönséget gondolataikkal és a darabbal kapcsolatos információkkal, állításuk szerint azért is, hogy „megfelelően besötétedjen, mire elkezdődik a darab”. Vajk például elmondta: Arisztotelész biztosan szeretné ezt a musicalt, mert minden benne van, ami ehhez szükséges: jó karakterek, jó üzenetek (tehetség és hatalom viszonyáról, hazaszeretetről, barátságról, beteljesült és be nem teljesült szerelemről, hűségről és árulásról), jó nyelvezet, jó látvány és jó zene. És ezek valóban mind együtt vannak és működnek ebben a darabban, amiről a szerző-rendező maga mondta: „büszkeség és teremtés csodája” – és ez igaz, mint Puskás Öcsire és magára az előadásra. Szabó László pedig olyan érdekességeket osztott meg velünk, minthogy 22 színész, 60 táncos, 30 gyerekszínész lép színpadra, közel 500 munkatárs dolgozik a sikerén, és az alkotótársak között hárman is vannak, akik tavasszal kitüntetést kaptak: a Jászai Mari-díjas Nagy Sándor (ijesztő ronda és egyben tökéletesen hiteles Farkas Mihály elvtársként), a Kiváló Művész Szeredney Béla (Östreicher Emilként) és a Kossuth-díjas Cseke Péter (Sebes Gusztáv edzőként).

Amikor június 4-én az Összetartozás napját ünnepeltük ugyanitt, azt hittem, azt a közösségi kultúrélményt már nem lehet felülírni, de azt hiszem, most mégis sikerült. Az akkori még csak félig telt, de a covid után így is szokatlanul és egyben szívet melengetően jóleső kb. 2000 fős (egy estére közösségé forrt) közönséget most egy abszolút telt házas, 3 000 fős tömeg követte, amelyet ugyan most nem kovácsolt azonnal eggyé a magyar himnusz (amit akkor Bán Teodóra kérésére az előadás előtt elénekeltünk), sőt, az elején még feltűnt, érezhető volt egyesek tartózkodó viselkedése, alig-alig tapsa, de ahogy telt az idő, úgy melegedett be a közönség és vált ezúttal is közösséggé, szurkolva Puskásnak és az Aranycsapatnak. Így természetesen volt, hogy az előadás végén, a háromszínű papírfecnik forgatagában, hosszasan tapsolva állva ünnepeljük Puskást és az Aranycsapat minden tagját – és egyúttal saját sportsikereinket, történelmi helytállásunkat és magyarságunkat is. Ezt az életre szóló újabb élményt szeretném (újra) megmutatni gyermekeimnek is egy kevésbé késői vagy hétvégi előadás során; úgyhogy valószínűleg lemegyünk július közepén Szegedre.

És végül – bár szerintem mindenki tudja, miről is szól ez a darab –, íme egy kis ízelítő a tartalmából, ami csak egy vékony, de természetesen nagyon fontos szeletét mutatja az eseményeknek, s amiből láthatjuk milyen sportoló volt Puskás. De hogy milyen ember, férj, apa, barát és hazafi volt, az csak az előadásból derül ki: 1937. Magyarország. Rongylabda hull az égből a színpadra. Pattog a földön, egy tízéves gyermek állítja meg a mozgását. Majd újabb labdák hullanak, és hirtelen tizenegy gyermek áll előttünk. A későbbi, legendás Aranycsapat tagjai, akik ekkor még nem tudják, de meg fogják változtatni Magyarország sporttörténelmét. Közülük is kitűnik két srác: Bozsik és Puskás. Bozsik betöltötte a tizenkettőt, így a Kispesti AC leigazolja őt a kölyökcsapatába. Puskás ezt hallva akcióba lendül és addig könyörög a klub intézőjének, amíg hamis igazolással, Kovács Miklós néven be nem veszik őt is a csapatba. Most már mind a ketten a Kispest játékosai. Elhatározzák, hogy örökre barátok maradnak, bármi történjék is.

Kirobban a második világháború, Budapestet bombázzák. A srácok időközben felnőttek, Puskás és Bozsik immár a Kispest nagy csapatának a tagjai.

Máris 1945 nyarán járunk, Öcsi levelet kap. Válogatott lesz mindössze tizennyolc évesen. A mérkőzés 12. perce hozza el a fordulópontot: Puskás megszerzi első gólját a válogatottban. Ez egyúttal az előadás 12. perce is, és hol vagyunk még az olyan kiemelkedő eseményektől, mint az 1952-es helsinki olimpia, ahol az Aranycsapat összeállt, vagy a Wembley Stadionban lezajlott mérkőzés, az évszázad meccse, azaz a legendás 6:3. Az előadás mindezeket természetesen megmutatja, ugyanúgy, ahogy az 1954-es vébé döntőjét, aminek elvesztése közrejátszhatott két évvel később a forradalom kirobbanásában. A darab végére eljutunk egészen 1960-ig, amikor Puskás immár spanyol mezben négy gólt lő Glasgow-ban a BEK-döntőn, és ezzel ma is élő rekordot állít fel.”

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk