Nagyvárosi fények – vígjáték szavak nélkül, avagy Charlie Chaplin a Játékszínben

A Játékszín nyolc hónap kényszerszünet után egy Charlie Chaplinről szóló előadással nyitotta meg az idei színházi évadot. Az október 17-én bemutatott darab az 1931-ben forgatott Nagyvárosi fények című némafilm adaptációja, Szente Vajk rendezésében, Nagy Sándor, Kolovratnik Krisztián és Kovács Gyopár főszereplésével. A bemutatóra a közönség is fekete-fehérbe öltözött, a színházigazgató maga nyitotta meg az előadást és hívta meg a nézőket utána egy fogadásra, a régóta várt esemény közös ünneplésére.

Ha esetleg valaki nem ismerné az eredeti filmet: a főhős egy magányosan élő idétlen csavargó (Nagy Sándor), aki egy nap szerelmes lesz egy vak virágáruslányba (Kovács Gyopár), és megmenti egy milliomos (Kolovratnik Krisztián) életét – akit elhagyott a felesége, s ezért véget akar vetni az életének – aki innentől kezdve a barátjának tekinti. Kiderül azonban, hogy ez a gazdag ember csak akkor ismeri fel ágrólszakadt „barátját”, ha részeg, ez pedig számos problémás helyzetet teremt kettejük számára. Sok kaland után végül persze minden jóra fordul: a csavargó pénzt kap a „barátjától”, amivel megmenti a lányt a kilakoltatástól, sőt a vakságtól is, ami miatt viszont börtönbe jut, de aztán onnan kiszabadulva egymásra talál a szerelmespár.

Nemcsak a főszereplők, hanem a megszámlálhatatlanul sokféle figurát eljátszó mellékszereplők (Zsurzs Kati, Csonka András, Gáspárik Kata és Túri Lajos Péter) is láthatóan „lubickolnak” a némafilmek hőskorát megidéző szokatlan darabban (fekete-fehér látványvilág, zenére kidolgozott mozgás, prózai szöveg és dalok nélkül, feliratozással és a régi némafilmek stílusát idéző színészi játékkal), de a legnagyobb kihívás egyértelműen a Charlie Chaplint külsejében, arcmimikájában és mozgásában is zseniálisan utánzó Nagy Sándornak jutott.

Tekintve, hogy sem férjem, sem én nem vagyunk oda sem a némafilmekért, sem Chaplinért, az elején kissé feszengve figyeltük az előadást. Természetesen elismerjük Chaplin filmművészetre tett hatását (a filmes- és vicctechnikák állítólag mind tőle erednek), de humorát inkább infantilisnek, mint viccesnek, figuráját inkább fárasztónak, mint szerethetőnek érezzük. Ennek ellenére kíváncsiak voltunk az előadásra, és az első félóra után sem adtuk fel, mert bíztunk a tehetséges rendezőben és a nem kevésbé tehetséges színészekben, és így végül nem is kellett csalódnunk. (A Játékszínben immár negyedik előadását jegyző Szente Vajk darabjait ott még nem láttuk, voltunk viszont a József Attila Színházban a fergeteges Macskafogón (erről ide kattintva olvashatod el a beszámolónkat) és a 9-től 5-ig musicalen; valamint ismertük a férfi színészeket más darabokból, például a Teljesen idegenekből). Bár minden teljesen rendben ment az első felvonásban is (talán csak Kolovratnik Krisztián játszotta kissé túl a szerepét), mi mégis lassan melegedtünk fel, bele. A második rész viszont egyértelműen sztorizósabb, pörgősebb és így számunkra is élvezhetőbb volt. Annyira, hogy egyre többször nevettünk fel mi is az egyre hangosabb közönséggel együtt és sajnáltuk, amikor vége lett. Akkor eldöntöttük, hogy a gyermekeinknek is megmutatjuk.

Hogy miért szerettük meg végül ezt az esetlen figurát és az előadást? Talán azért, mert a második részben a csavargó már nemcsak ide-oda bukdácsolt, hanem értelmes célt talált az életének: megmenteni egy fiatal lányt a szegénységtől és a vakságtól; amiért átvitt, majd szó szerinti értelemben harcolni is képes volt: dolgozott, illegálisan birkózott és végül elmenekült a rendőrök elől. És talán azért is, mert míg az elején a két férfi barátsága elég ingadozóan alakult, a végén a gazdag „barát” mégiscsak segít a szegény lányon. És ahogy a történetet és annak központi figuráit megszerettük, világossá vált, hogy ez az egyszerre mulatságos és elgondolkodtató történetű, zseniálisan megálmodott, megkoreografált és megrendezett színdarab egyértelmű tisztelgés a filmművészet zsenije előtt, és ebben a tiszteletadásban mi is partnerek vagyunk.

Cikkajánló: Férfiküzdelem mindhalálig – bemutatták az Amadeust a József Attila Színházban • Ismerd meg először a saját hazádat, aztán menj külföldre – bemutatták a Fatornyokat az Újszínházban • Férfitörvény, úgy hívják: becsület – bemutatták A kassai polgárokat a Nemzetiben • Mindenki bűnös, mégsem felelős semmiért – Forró mezők a Nemzeti színpadán
 Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkonA férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Amikor a XIX. század végén megjelent a film, állítólag mindenki temette a színházat. A színház mégis túlélte a filmet; sőt, mára be is fogadta magába, hiszen egyre több előadás díszleteleme a vetítés, a mozgókép. Ez itt is megtörténik, de a Nagyvárosi fények azért ennél sokkal többet tett a némafilmmel. „A színházban mindig az innovációt kell keresni, ami megújítja azt a formanyelvet, amit előadóművészetnek nevezünk. (…) A Chaplin korabeli színjátszás eszközei megváltoztak már, épp ezért lehet ma újra izgalmas a néma történetmesélés” – mondta Szente Vajk a Fidelionak, majd hozzátette: nem mozgásszínházat szeretne létrehozni, csak elmesélni egy történetet természetes játékmóddal, és a lélektani realizmus eszközeivel. Ez tökéletesen sikerült is neki, és ez nemcsak a színészeknek köszönhető, hanem a zenei betéteket jegyző Gulyás Leventének, a nemcsak játszó, de koreográfus Túri Lajos Péternek, a díszlettervező Rákay Tamásnak, a jelmeztervező Kovács Yvette Alidának és az egyedi technikával illatokat varázsoló Zólyomi Zsoltnak is.

Antal-Ferencz Ildikó

*

Fotók: https://hirado.hu/kultura-eletmod/szinhaz/galeria/2020/10/15/nagyvarosi-fenyek

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk