Egy szoknya, egy nadrág – évadnyitó és egyben évadzáró fotóspróba a József Attila Színházban

Amikor már azt hittem, vége van ennek a nagyon rövidre, de éppen ezért számomra nagyon tartalmasra sikerült színházi évadnak (bő egy hónap alatt nyolc színházi előadást láttam és írtam azokról), meglepetésként érkezett a József Attila Színház meghívója...

Amikor már azt hittem, vége van ennek a nagyon rövidre, de éppen ezért számomra nagyon tartalmasra sikerült színházi évadnak (bő egy hónap alatt nyolc színházi előadást láttam és írtam azokról), meglepetésként érkezett a József Attila Színház meghívója Barabás Pál legendás filmjének a Bodrogi Gyula rendezte színpadi adaptációja fotóspróbájára. Bár a színház iránti rajongásom okán nem volt kérdés, hogy megnézem, de őszintén szólva: nem sok kedvem volt a már délelőtt 10-kor is tomboló hőségben elindulni otthonról, ráadásul egy ilyen könnyed zenés-táncos darabra, ami messze nem az én kedvenc színházi műfajom, mégis a teátrum iránti lojalitásom és a kíváncsiságom győzött. És nagyon örülök, hogy így történt: kár lett volna lemaradni a Gyula bácsi jelenlététől is különleges, jópofa darabról, amely méltó zárása volt számomra ennek a furcsa színházi évadnak.

Állítólag nincs olyan, aki Sóvári Péter az ünnepelt színész és a kezdő Pintér Ibolya szerelméről nem hallott volna. Hát, nem tudom. Már az én generációm is jobban ismeri a 2005-ös verziót Rudolf Péterrel és Oroszlán Szonjával, mint az eredeti, 1943-ast Latabár Kálmánnal és Csikós Rózsival, így azért röviden leírom miről is van szó: Sóvári Péter színész beleszeret egy kezdő színésznőbe, Ibolyába, de az elutasítja és randevúra megy egy gróffal, aki Sóvári Pétert rossz ripacsnak nevezi, ezért a színész bosszút fogad. A főrendezőtől megtudja, hogy a gróf tele van adósságokkal, és ezért Ibolyával csak egy rövid kalandot akar, mert nemsokára megérkezik Huares Dulcinea, egy idősebb, de dúsgazdag spanyol özvegy, akit a gróf el akar venni, súlyos anyagi helyzetét helyrehozandó. Sóvári Péter női ruhát és erős sminket magára véve kiadja magát a Madridból érkező özvegynek, és megkezdődik a szerelmi négyszögű játék, amit természetesen tovább bonyolít a valódi Dulcinea megjelenése. Vagyis igazi könnyed, örökzöld nyári vígjátékról van szó; kérdés azonban, hogy van-e értelme újabb verziónak, ráadásul színpadon? Lehet-e, érdemes-e nagy ősök árnyékában és a mai hullámzóan alakuló színházlátogatások környezetében ilyen darabbal előjönni?

A színházba sietve – a forróság mellett a jelenlegi budapesti tömegközeledés kihívásaival is megküzdve – nekem ez valóban nagy kérdés volt. A légkondis nézőtérre beülve viszont máris egy más világban éreztem magam (a maszkot leszámítva – de természetesen megértettem, hogy erre most még egy kicsit szükség van, a színészek és magunk védelmében), Bodrogi Gyula bácsi megszokott, kissé görnyedt kalapos-mellényes alakja és kedves mosolya, hozzánk intézett kedves szavai pedig azonnal jókedve derítettek. (Nem minden színházban mosolyognak ám a rendezők a fotóspróba alatt, és különösen nem a fotósokra; sőt, van olyan rendező is, aki szóba sem is áll velünk, ezt a „piszkos munkát” a sajtósára bízza... ) Kétségeim a színdarabbal kapcsolatban azért továbbra is voltak... és tartottak is a próba elkezdése utáni első jelenet közepéig. És továbbra is kíváncsi voltam, vajon hogyan rendez Gyula bácsi, és mit takar ez a hozzánk intézett kérése: „Kedves fotósok, újságírók! Ne felejtsék el, hogy ez még csak egy próba. De ha esetleg egy-egy jelenet elnyerné tetszésüket, nyugodtan tapsoljanak, a színészek nagyon fognak neki örülni. És én is...”

Azonban ahogy elkezdődött az előadás, teljesen elfeledkeztem a kétségeimről, és a rendező kéréséről is. Ugyanis egy teljesen kész előadást láttunk – ami azért szokatlan –, amit a fotósok – a tőlük szokatlan módon – szinte minden jelenet végén megtapsoltak, közben pedig sokszor felnevettek, láthatóan élvezték. Ahogy én is. Bár a színészeknek csak egy részét ismertem – annak ellenére, hogy rendszeresen járok a József Attila Színházba – csak elismerően szólhatok róluk: Horváth Sebestyén Sándor kitűnő Sóvári volt, ahogy Zöld Csaba is hiteles Borsay gróf, Ibolya (Kulcsár Viktória) és az öltöztetőnője, Kamilla (Kocsis Judit) párosa is remekül működött, teljesen rendben volt, azaz a félelmeimmel szemben egyáltalán nem volt erőltetett a portás (Lukács Dániel), a boy (Németh Krisztián Róbert) és az újságíró (Resetár Dániel) – sem a szöveg, sem tánc vagy ének szempontjából. Említésre méltó még Újréti László, mint Kálmán, a főrendező és Fehér Anna, mint Dulcinea. És ezzel gyakorlatilag felsoroltam minden színművészt, amit ritkán szoktam egy recenzióban.

A színházból kilépve – miközben próbáltam nem tudomást venni az aszfaltolvasztó hőségről – két gondolat járt a fejemben, ami az előadás könnyed, szórakoztató élményének átadva magam korábban nem jutott az eszembe. Először az, hogy manapság már egyáltalán nem PC/piszi egy ilyen darabot játszani, több okból is. Egyrészt egy nőnek öltözött férfi ma már szinte provokációnak számít, másrészt elhangzanak benne a férfiak – mind a színész, mind a gróf szájából – olyan lekicsinylő kijelentések a nőkkel kapcsolatban, sőt esetenként a nőknek szólva, amit bizonyos feministák bizonyára felháborodva kérnének ki maguknak – elfeledkezve arról, hogy a darab eredeti szövegkörnyezetében még másként működtek a férfi-női kapcsolatok, és talán arról is, hogy ugyanezen férfiak ugyanebben a darabban a nők legnagyobb hódolói is, hiszen ezen szoknyák után rohangásznak egész előadás alatt. Nagyképű színészek, és leszegényedett opportunisták mindig is lesznek; ahogy – reméljük – férfiak és nők, őszinte és hazug szerelmek is. Merthogy miközben a világ és az emberi kapcsolatok alakulása sokat változott 1943 óta, az emberi biológia és az érzelmek ugyanúgy működnek, mint akkor. (Akkor is, ha néhány kevesen, de nagyon hangosan az ellenkezőjét próbálják bizonygatni.) A másik gondolatom pedig az volt, hogy egy nyári estén újra megnézzük a régi filmeket, ezúttal a családdal együtt.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk