Egy örök emlékű, mély nyomot hagyó közös családi élmény: az újjászületett Szent István-terem

Ahogy augusztus 20-ai beszámolómban írtam, azért nem néztük meg aznap nagy fiunkkal hármasban az akkor megnyíló Szent István-termet, hogy ne a várható legnagyobb tömeggel menjünk be, valamint az egész családdal együtt terveztünk elmenni. Ezt a csodát ugyanis nemcsak a 13 évesnek, hanem a kisebbeknek is látniuk kell, sőt szerintem a szüleinknek is. Így akkora vettünk jegyet, amikor legközelebb találkoztunk velük is, és ez történetesen az én 45. születésnapomra esett. Szebb ajándékot nem is kaphattam volna (egyébként kaptam, de az egy másik történet, esetleg cikk lesz, majd meglátjuk).

Nehéz úgy írni erről a kiállításról, hogy az ember rövid és objektív maradjon, jobb, ha meg sem próbálom. Ugyanakkor nem szeretném leírni mindazt a rengeteg információt sem, ami a helyszínen ránk zúdult; több formában is – ugyanis nemcsak egy-egy fülhallgatót kaptunk, amelyben saját ritmusunkban hallgathattuk az adott kiállítási tárgyra vonatkozó elképesztően gazdag, de még éppen emészthető mennyiségű tájékoztatást, hanem egy-egy táblagépet is, amelyen virtuálisan is végigkövethettük a saját sétánkat. És így nemcsak hallhattuk, hanem el is olvashattuk a hozzá kapcsolódó szöveget, megnézhettük a képeket és a kisfilmeket.

Gyakori kütyühasználók bizonyára lubickoltak volna ebben, mi inkább zavarban voltunk, különösen eleinte, amikor egyrészt néhány tabletünket ki kellett cserélni, mert nem működött vagy régi program futott rajta, később néha leesett a fülünkre csak két szabad kézzel felhelyezhető kagyló alakú „füles”. A virtuális sétát is meg kellett tanítani a 70 éves szüleinknek – ami lassabban ment mint a 8 éves lányunknak, de sikerült – így némi időveszteséggel, de sikerült ráhangolódnunk az összes érzékszervünket és azok legmélyebb rétegeit is megmozgató valóságos és virtuális sétára. A kiszabott egy óra nagyon gyorsan eltelt; a lassú kezdet ellenére nagyjából belefértünk; igaz, közben mindenkinek el kellett döntenie, hol mennyit időz, különben nem biztos, hogy a végére ért volna. Mivel családtagjaim – beleértve a legkisebbet – nem először hallottak sem Szent Istvánról, sem a róla elnevezett teremről, önállóan el tudták dönteni, hogyan gazdálkodjanak az idejükkel. Ugyanis mielőtt beléptünk az újjáépített Szent István-terembe, két különleges részkiállítást tekinthettünk meg. Az első a terem megalkotását és újjászületését, a második Szent István Imre fiának írt intelmeit mutatja be egy különleges kortárs installáción keresztül.

Az előbbi látványos tárlat az építőkről és az építtetőkről mesél, bevezetve a látogatót a korabeli Európa egyik legjelentősebb uralkodói palotájának létrehozásába. Betekintést kaptunk első magyar királyunk életművébe és az őt övező tiszteletbe, továbbá megcsodálhattuk a Szent Korona, a magyar államiság legfontosabb jelképének hű mását is. A Szent István-terem melletti helyiségben pedig Havadtőy Sámuel kortárs művészeti installációját csodálhattuk meg. Az 1980-as évek New York-i művészvilágának kiemelkedő alakja a Szent István-i intelmeket idézi meg, ajtók és kapuk szimbolikáján keresztül mesél a Szent István-i út nehézségeiről és jelentőségéről. És csak ezek után következik a megfelelő szavakkal nehezen leírható, minden részletében korhű módon felújított Szent István-terem, amelynek belső elrendezése, anyaghasználata, díszítése és bútorzata mindenben az eredeti, Hauszmann Alajos építész elképzeléseit követi. A tervezést a fennmaradt tervek, vázlatok és fényképek segítették, az építést pedig olyan mesterek végezték országszerte mintegy húsz műhelyben, akik képesek voltak az eredeti anyagok felhasználásával a lehető legpontosabban újraalkotni a díszes berendezést.

Szokásunkhoz híven a kiállítás végén „kikérdeztem” családomat, kinek mi tetszett a legjobban és miért. A gyerekeknek számomra nem meglepő módon nagyon is imponált a séta virtuális módon, táblaegéppel történő megtámogatása, és az, hogy egyszerre olvasni és hallani is lehetett. A látnivalók közül maga a Szent István-terem hagyta a legnagyobb nyomot bennünk; a kislányom még külön kiemelte a kandallót. Bár nem szeretnék a családi fészek melegére utaló gondolatot mesterségesen belemagyarázni, mégsem hagy békén ez a gondolat, amit azért is nagyon jól esett hallani, mert a teremből engem is az fogott meg a legjobban. Annyira, hogy azóta, ha bármikor behunyom a szemem, tisztán viszontlátom azt Szent István szigorún szerető, Isten-képmásszerű arcával. (Remélem, ezzel a hasonlattal senkit nem botránkoztatok meg.)

Érdekes módon a teljes kiállításból mégsem a főattrakció ragadott meg a legjobban, hanem a Havadtőy-féle installáció, az Intelmek terme. Merthogy nemcsak a kandalló és királyunk arca „égett bele a retinámba”, hanem a kék és aranyozott mintájú csipkézett ajtók, hátoldalukon az intelmekkel. Valamint a hasonló stílusú szék, amelybe beleülve egy hatalmas képernyő előtt megnézhettük, ahogy közismert személyiségek – az alkotótól Böjte Csabán és Bodrogi Gyulán át Egerszegi Krisztináig elmondanak egy-egy intelmet (és ez folyamatosan ismétlődik a kiállítás ideje alatt). Fantasztikus ötletsorozat, csodálatos, lúdbőrösen szép kivitelezésben. És most, ahogy írom ezt a beszámolót, jut eszembe, hogy még valami belém égett: IV. Károly, utolsó királyunk koronázása előtti, színészek által előadott kisfilmen hallható, feleségéhez intézett mondatai, amelyben arról beszél, hogy Magyarországnak olyan gazdag kultúrája van, amire az ember nem tud, csak feltétlen csodálattal tekinteni. Szerintem mindenki kihúzta magát, nem csak én, ahogy ezt (újra) meghallotta.

Férjem viszont nem a kiállítás egyes elemeitől, hanem a teljes rekonstrukció ötletétől volt teljesen elragadtatva. Nagyszerű ötletnek és telitalálatnak érzi az installációt is, de őt leginkább a teljes kiállítás ötlete és kivitelezése késztette csodálatra. A teremből kilépve egy nagy képernyőn folyamatosan nézhető-hallgatható, ahogy többek között a tervező, a kivitelező és a belsőépítész arról mesél: 2015 óta csak ezen dolgozott. Ez rendkívül tiszteletreméltó, ahogyan a terem rekonstrukciójában résztvevő alkotómesterek, munkája is, hiszen ahogy anno Hauszmann Alajos a magyar iparosmesterek legjobbjait gyűjtötte maga köré – Thék Endrétől, Stróbl Alajoson és Jungfer Gyulán át Zsolnay Vilmosig, hogy együtt alkossák meg a századforduló magyar iparművészetének remekművét, úgy a rekonstrukcióban is a legjobbak vettek részt.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk