A házasság jellemző buktatóiról – megnéztük a Segítség, megnősültem! színdarabot

Mit tudhat egy férfi másfél órán keresztül a házasságról monologizálni? Erre voltam kíváncsi, amikor megnéztem a Sebestyén Elemér Segítség, megnősültem! című könyve alapján készült, egyszemélyes előadás online verzióját Pindroch Csabával a főszerepben. A darabról korábban annyit tudtam, hogy telt házzal ment a Thália Színház Mikroszínpadán és Bálint-nap okán pár napig online is nézhető volt (egy jeggyel akár többször is).

Akik nem látták a darabot, azok a könyv elolvasása után valószínűleg meg akarják majd nézni, akik pedig látták, azok számára jó hír, hogy a kötetben az előadás anyagának többszörösét olvashatják – állítja a tizenöt évvel az első kiadás után újra megjelentetett könyv reklámszövege. Én azt hiszem, egyelőre nem rohanok a könyvesboltba, mert egyrészt tele vagyok sürgősebb olvasnivalóval, másrészt az előadás után úgy éreztem, a témából ennyi pont elég. De senkit nem beszélnék le róla, az előadást pedig kifejezetten ajánlom. Miért? Mert olyasmiről szól, ami többségünket érdekel és érint: a házasságról, és azon belül olyan főbb életeseményekről, jellemző helyzetekről, amelyeken többé-kevésbé mindannyian átestünk legalább egyszer, és amelyre többé-kevésbé szívesen emlékezünk vissza. És még ennél is szívesebben nevetünk rajta, különösen ha mások hasonló történeteiről van szó.

Ilyen például az első ismerkedés párunk szüleivel, maga az esküvői szertartás, a nászajándékok átnézése, az összeköltözés, az első lakásfelújítás, anyós-após első látogatása vagy az autóvezetés és annak tanulása. Számtalan olyan tipikus konfliktushelyzet, amelyekről mindenkinek eszébe jut legalább egy (vicces vagy kevésbé mulatságos) saját sztori. Tipikus, mindenhol előforduló, ám mégsem unalmas élethelyzetek ezek, ha megfelelően vannak tálalva. Az előadásnak (és bizonyára a könyvnek is) sikerül ez a bravúr: olyan életszerű, folyamatos helyzetkomikum-sorozatként bemutatni az életet, hogy – annak ellenére, hogy Pindroch Csaba teljesen egyedül és eszköztelenül köti le a figyelmünket 74 percen át – az első, kissé lassabban eltelő percek után egy pillanatig nem unatkozunk. (Ez pedig egy egyszemélyes előadásnál azért igazán jelentős teljesítmény!) Sőt, minden pillanatban magunk előtt látjuk Antit, aki egy barátja közelgő esküvője kapcsán visszaemlékezik saját házasságának állomásaira, amikor naponta arra kényszerül(t), hogy megvívja a maga apró kis csatáit kedvesével, majd hitvesével, annak szüleivel, a lakásfelújítókkal, vagyis magával a házasélettel.

A színművész bravúros és a témában való jártassága okán hiteles játékának köszönhetően nemcsak magunk előtt látjuk Antit, hanem szinte minden helyzetről eszünkbe jut egy-egy saját történetünk, a mi ismerkedésünkről, esküvőnkről, házastársunkról, anyósunkról, lakásfelújításunkról, vezetésünkről, stb. Hiszen az előadás nem(csak) Antiról, hanem rólunk (is) szól. Így amikor rajta nevetünk, akkor magunkon is nevetünk – még akkor is, ha az adott helyzetet anno kevésbé tartottuk humorosnak. Így aztán még az is eszünkbe juthat, bárcsak mi tudtunk volna ilyen frappánsan válaszolni az anyósnak, a párunknak, a lakásfelújítóknak, mint most Anti. És miközben szurkolunk Antinak, hogy megoldja az életét, aközben szurkolunk magunknak is ugyanezért.

Az esetleges unalom mellett a másik félelmem az volt az előadásról, hogy bizonyára kizárólag férfi szempontból mutatja be a házasságot. Ez így is történt, mégis, miközben az anyós durván, a barátnőből lett feleség csak kissé eltúlzott, sablonos figura (talán azért, hogy miközben sokan magukra ismernek, úgy igazán mégse), mégis tisztelettel adózik a nőknek. Az egész előadásból kiérezhető ugyanis az a hagyományos „bölcsesség”, hogy a férfiak – miközben a teremtés koronáinak hiszik magukat – tulajdonképpen „másodhegedűs” szerepet játszanak a „női praktikák” garmadával rendelkező párjuk mellett, miközben ez nincs is igazán ellenükre. Ennek ellenére nem éreztem sem szájbarágósnak, sem bántónak a darab üzeneteit. A poénok ugyanis nincsenek tekintettel sem a korra, sem a nemre, sőt talán még a családi állapotra sem, és valószínűleg ugyanúgy megnevettetik a házasság előtt állókat, mint a régóta abban élőket.

Őszinteség, humor, némi irónia és sok érzelem valamint hitelesség. Ez lehet a kulcs ahhoz, hogy az előadás ne legyen sem unalmas, sem közönséges, sem maszkulin, sem feminista üzenetekkel teli. Hogy nemcsak haverunkkal/barátnőnkkel, hanem a házastársunkkal, sőt, akár az anyósunkkal együtt is megnézhessük. Mi több, ha nem lenne a végén néhány egyértelmű szexuális utalás, én még a kamasz fiaimnak is szívesen megmutatnám, hogy utána elbeszélgethessünk velük a házasélet tipikus helyzeteiről, jellemző  kommunikációs buktatóiról és a humor kulcsfontosságáról, hogy ezeket sikeresen megugorjuk, átvészeljük. Így, egyelőre legalábbis, marad az a lehetőség, hogy utána a párunkkal beszélgessünk róla, felemlegetve házasságunk hasonló pillanatait, szembesítve-ütköztetve emlékeinket, illetve akkori és mostani érzéseinket az adott helyzettel kapcsolatban. Amiken remélhetőleg legalább utólag együtt tudunk nevetni és nem veszünk össze (újra) azon, hogy „az nem is úgy volt, te rosszul emlékszel, bezzeg nekem milyen nehéz volt abban a helyzetben, miért nem úgy reagáltál...”

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: tinodi-haz.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk