A feleségem története: a sorsszerű féltékenység időtlen és kortalan rajza

Premier előtti vetítésen láttam Enyedi Ildikó várva várt, külföldön már díjazott új filmjét, de csak 10 nap múlva jelenhetett meg a kritikám; még akkor megírtam az első benyomásaimat...

Aki esetleg nem olvasta Füst Milán könyvét, annak röviden a történet: szeretnivaló és jóképű holland hajóskapitány, Störr Jakab fogadásból elveszi feleségül az első nőt, aki belép abba a párizsi étterembe, ahol ő a minden hájjal megkent barátjával éppen tartózkodik. Lizzy nagyon vonzó, elegáns és titokzatos francia nő. Szenvedélyes szerelmük hamarosan hullámzani kezd, meghitt pillanatok és gyötrelmes órák, napok váltják egymást – annyira, hogy ebben nemcsak a szerelmi ügyekben járatlan és végtelenül becsületes kapitány veszti el a fonalat, hanem az olvasó, illetve a néző is. Féltékeny lesz egy francia fiatal férfira, akivel felesége láthatóan nagyon szívesen van együtt, mégsem tud „megnyugtatóan” megbizonyosodni az afférról (vagy véget vetni annak), pedig elköltöznek, majd amikor újra gyanút fog, nyomozót is fogad, később a hajózásról és végül az életéről is lemond. A sokszoros újrakezdés újra és újra reményt ad neki (és az olvasónak, nézőnek), míg csak be nem következik az elkerülhetetlen – amit természetesen nem „lövök le”, de ha megtenném, akkor sem veszítene semmit az értékéből a könyv, és az abból készített, közel három órás film. Hogy miért? Mert nem is ez a lényeg!

Mindkét alkotásban szinte tudományos leírást kapunk a féltékenység kórtanáról, egyes fokozatairól és azon szintjéről, melynél már tulajdonképpen mindegy is, mi a valóság és mi az egyre elborultabb, önnön csapdájába zárt elme szüleménye, mert mire kiderülne az előbbi (ha egyáltalán van olyan), addigra a zöldszemű szörny már felemésztett maga körül mindent; lelket, testet, szellemet, életet, kapcsolatot. Kívülről oly' könnyű mindezt körülírni s okosakat mondani róla, aki viszont benne van ebben az örvényszerű folyamatban, az nagyon könnyen elveszik, elsüllyed: hiszen ha valóban szereti a másikat, akkor nem hagyja el, csak legfeljebb akkor (de még akkor sem biztosan), ha esetleg a megcsalás bebizonyosodik, az pedig ugye, gyakran nem történik meg. Sok olyan féltékenységi történetet olvashatunk, láthatunk, amelyben egyik fél nevetségessé teszi a másikat, és így rajta – s kicsit magunkon is – nevetve elpoénkodjuk, elbagatellizáljuk az egészet. Pedig annak, aki benne van (és igazán szeret), ez akár élet-halál kérdése is. És ez tökéletesen lejön ebből a könyvből és filmből, amelyben végignézzük, ahogy Störr kapitány megjárja a mennyországot és poklot (néha kettőt egyszerre), és végigmegy egy szoknyaügyekben eleinte teljesen járatlan, majd némileg járatosabb, de szívében mindig hűséges férfi szerelmi kálváriáján összes stációján (és vele együtt mi is).

Miközben a könyvméltatások arról szólnak, hogy az emberi (férfi és női) lelket jó ismerő író feltárja „előttünk a szerelem titkait, a férfi és nő kapcsolatának soha meg nem oldható ellentmondásait”, és e „történet nem más mint annak a távolságnak a felmérése, mely bennünket ( nőket és férfiakat) elválaszt egymástól, az állandó jelenvaló és reflexeinkbe beleivódott idegenség, mely legboldogabb perceinkben is ott lappang közöttünk”, én szeretném megkérdőjelezni a párkapcsolat e „meg nem oldható ellentmondását” és a férfi és nő közötti „távolság, idegenség” determináltságát, sorsszerű jellegét. Meggyőződésem – és ebben a megcsalásról szóló Képmás-est is megerősített, egyáltalán nem törvényszerű, hogy minden párkapcsolatban ez történik. A filmméltatások szerint pedig Störr kapitány figuráján és történetén keresztül „elemi és drámai módon értjük meg az élet összetettségét, titokzatosságát, törékeny szépségét és megfoghatatlan, uralhatatlan mivoltát”. Ezt magam is így érzem, viszont hiányérzetem van annak kimondásával kapcsolatban, hogy erre a törékenységre vigyázni kell és lehet is: hiszen ha egy kapcsolat – ellentétben a könyvbelivel, illetve a filmbélivel – az őszinteségre, bizalomra és közös jövőképre épül mindkét fél részéről; ha a felek számára elég az egymástól kapott szeretet, figyelem, szenvedély (amit egyházi esküvőn egyébként Isten előtt meg is fogadunk: „vele megelégszem”), akkor az a kapcsolat jó eséllyel nem jut ide.

Mert ha egy kapcsolatnak nem elég a belső forrás (nem említve a „legfelsőbb” forrást), ha a felek nincsenek meg kívülről beszerezhető, behozott izgalmak nélkül, akkor felmerül a kérdés: mi az, ami igazán hiányzik belőle? Störr kapitánynak láthatóan semmi, Lizzy viszont nem elégszik meg azzal amit általa, illetve tőle kap. A férj minden hazatérés után meglepi valami újdonsággal, sőt a féltékenységet okozó helyzethez is igyekszik valahogy alkalmazkodni, de mivel valóban nagyon szereti feleségét (ahogy később maga mondja ki, az életét tudná érte adni), ez önmaga feladását is jelentené, ezért elkezdődik a vesszőfutás, a mennyei magasságokat és pokoli mélységeket megjáró végtelen hullámzás, amiben nincs megérkezés – még akkor sem, amikor már mindenki elfáradt. Lizzy szeszélyes, nyughatatlan természetét ismerve mindez valóban sorsszerű, de hogy ez minden párkapcsolatra (vagy akár minden hajóskapitány házasságára) általánosságban jellemző, szükségszerű lenne – nem hiszem. Ehhez az kell, hogy legalább egyik fél ne akarjon megérkezni, hosszú távú (örök) szövetséget kötve egységben élni. És persze az sem sorsszerű, hogy ennek a nőnek kell lennie, itt azonban egyértelműen ő az, aki nem tud megállapodni. A hajóskapitány láthatóan mindent megtesz házasságuk megmentése érdekében (felesége sugallatára még szeretőt is tart), próbálkozása mégis reménytelen, hiszen eleve „nem egy hajóban eveznek” Lizzyvel.

Az említett Képmás-est másik fontos üzenete volt, hogy a hűtlenség okozta helyzetet ketten hozták létre, a megcsalt fél is benne van. Nem akarom tehát teljesen felmenteni Störr kapitányt, de a filmben csak egyetlen fogódzót találtam e tekintetben: amikor Lizzy egy hatalmas rózsacsokor átvételekor megemlíti, hogy még sosem udvarolt neki a férje. Lehet, hogy úgy nem, ahogy a francia ficsúrok, de sok más formában kifejezte szeretetét, szerelmét. Szóval bár nem akarom felmenteni teljesen a kapitányt, de egyértelműen mellette állok nőként is: őszinte szerelme, ez irányban tett erőfeszítései és szenvedései okán megérdemelné, hogy boldog legyen. Tragédiájának lényege, hogy feleségével nem tud az lenni, hűséges szíve viszont nem engedi, hogy mással megpróbálja. Talán ezért is van az, hogy nem az egyébként nagyon hangulatos szerelmi jelenetek fogtak meg a leginkább, hanem a film elején gyakori, később ritkává váló tengeres-hajós jelenetek, amelyben Störr Jakab önmaga lehet. Az utóbbi évek állandó gyerekolvasmánya nálunk a Rumini és a Fecskék és fruskák, így a tenger és a hajózás anyaként is közel áll a szívemhez, miközben egyértelműen férfiaknak való élet. Egyik kedvenc jelenetem pedig az, amikor a kapitány a szakáccsal beszélget a nőkről.

Ahogy a megjelenésekor (1942) szinte visszhangtalan regény az 1958-as francia (!) kiadást követően világsiker lett – 20 nyelvre lefordították és szerzőjét irodalmi Nobel-díjra jelölték –, úgy a Testről és lélekről című filmből megismert érzékenységgel rendező Enyedi Ildikó filmjének sikere is borítékolható. Világhírű könyvből készült forgatókönyv, csodás helyszínek és felvételek, tehetséges színészek. És ennek örülnünk kell, akkor is, ha nem a magyar könyv lett világsiker, és ha nem magyar, hanem (francia-magyar-német-olasz) koprodukcióban készült a film, és csak néhány magyar színész (például Funtek Sándor, Hajduk Károly – ő a kapitány magyar hangja is) szerepel benne. Én azért a három óra alatt többször eljátszottam a gondolattal, vajon tényleg nincs két olyan magyar színész, aki ugyanilyen pazarul, mint Gijs Naber és Léa Seydoux, eljátszhatta volna a főszerepeket? Különösen olyankor jutott ez eszembe, amikor egy-egy pillanatra felismertem az Andrássy út vagy a Kodály körönd egyes épületeit. A rendező biztosra ment, és nagyon jól tette, de mennyivel jobb lett volna, ha néhány magyar színművészt is a világhír felé repít a filmmel együtt...

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk