Ma nincsenek igazi találkozások, csak karambolok

Mélyen legbelül mindannyian közelségre vágyunk, hogy otthonra találjunk valakiben...

Mélyen legbelül mindannyian közelségre vágyunk, hogy otthonra találjunk valakiben, mert az otthon nem házat, falakat, vagy közös névtáblát jelent, hanem meghitt, fontos és igazi emberi szeretetkapcsolatokat, melyekben önmagad lehetsz, úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valóban vagy. Mert az otthon menedék, ahol kipihenjük az életet, kipihenjük a külvilág zaját, a borúlátó, ártalmas hatásokat. Otthon nem pózolunk, nem színlelünk, nem tettetünk, és nem fizetünk a szabadságunkkal, csak hogy maradhassunk.

Milyen jó érzés kimondani a kapcsolatok legelején: vele otthonosan érzem magam! Hiszen gondoljunk csak bele, ebben a mondatban minden benne van, vele minden olyan magától értetődő, mert ő a Megfelelő Ember, vele lelki és testi komfortérzetet élhetünk meg. Igazi énünket mutatjuk, nincs szükség egy tetszetősebb, ideálisabb személyiség bevetésére, nincs másik arcunk. Nincs bilincs a nyelvünkön, szavak nélkül is egymásra hangolódunk, magabiztosan, felszabadultan kommunikálunk. Nincsenek kínos, lélekrágcsáló csendek, együtt repül az idő, és minden síkon vonzódunk egymáshoz, nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Minden induló kapcsolatnak ezen az alapon kellene állnia.

Kockáztatás nélkül nincsenek igazi találkozások

„Ma nincsenek találkozások, csak karambolok” – írta Hamvas Béla. Testünk sóvárog az érintés után, biztonságra, védelemre törekszünk, otthonra vágyunk, de a félelem közénk áll, és bár ragaszkodnánk vigasztalhatatlanul, mégis hatásos lélekvédelmi rendszert építünk magunk köré. És néha tényleg csak úgy egymásnak ütközünk, lélek nélkül a testünket helyezzük használatba, csak hogy érezzünk valamit. De ezek nem igazi találkozások. Ez csak ütközés, lelkek karambolja.

Az igazság azonban az, hogy kockáztatás nélkül nincsenek igazi találkozások. Minden közeledés, beszélgetés, egymás felé lépegetés ma meghúzza a vészharangokat a fejben. Mit akar tőlem? Mit kezdjek vele? És ő mit kezd majd velem? A férfi attól tart, hogy lehull a macsó jelmez, és a nő szemében nem lesz más, csak egy sérült lelkű, önbizalomhiányos, búsképű lovag. A nő meg azon aggódik, hogy túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, elrettenti a másikat, aki hanyatt homlok menekül az érzelemlavina elől. Ha őszintén kiadom magam, az valóban veszélyes, kockázatos művelet manapság, sérülök és sérteni fogok, sebezhető leszek, és megsebzek. Beengedni valakit, megmutatni igazi, kitakart, retusálatlan arcomat, vállalni, megadni magam, kockáztatni. Ez a modern párkapcsolatok kihívása.

Az igazi nem tökéletes, de sok szeretnivaló arca van!

Az elvárásaink gyakran egy idealizált Igazihoz, nagy Ő-höz kapcsolódnak szorosan, így azt gondoljuk, akkor döntöttünk jól valaki mellett, ha beteljesedik az a fajta ösztönös ősbizalom, nyugalom, és biztonság érzése, amit csecsemőként édesanyánkkal megélhettünk. A kezdeti összeolvadó, szimbiózis szakaszban a szerelmes ember érzései valóban inkább egy csecsemőére hasonlítanak, ahogy a csecsemő az anyjával, a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, szimbiózist megélni, lehetőleg azonnal és örökre. „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. Ostoba vagyok – foglalkozz velem” – írta József Attila. Pedig az érzelmileg érett szerelem nem a folyamatos, adakozó, önfeláldozó gondoskodást, figyelmet várja sóváran és passzívan, hanem adni, szórni akarja a szerelmet. Mert milyen szerencsés az a kötelék, amelyben mindkét fél ilyen módon adja a szerelem bőségét, mert akkor mindketten kapnak is.

Egy kapcsolatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nekünk semmit sem kell csinálnunk, majd a másik gondoskodik, változik és kérés nélkül, önfeláldozva megtesz mindent, hiszen a csecsemőnek sem kell mást tenni, mint létezni, és édesanyja gondoskodását várni. Idővel, ahogy anyának és gyermekének, nekünk is meg kell találnunk a megfelelő távolságot és a választ a kérdésekre: ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején tudjuk, hogy szerelmünk kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, majd később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, és már csak egymásra figyeléssel, kölcsönös megerősítésekkel, és ami a legfontosabb: az idealizálás elengedésével hozható létre a teljesség.

És ha az idealizálást elengedtük, és nem kergetjük tovább a makulátlan álomképet, ráébredünk, hogy az Igazi egyáltalán nem tökéletes, mégis rengeteg szeretnivaló arca van. A tökéletes szőke herceg imidzsének jelképes elengedése néha iszonyú nehéz, talán a legnehezebb eljutni ahhoz a tudatossági szinthez, amikor már nem érdekel a külvilág véleménye, amikor szélnek eresztjük a fejünkbe plántált elváráshalmot, és amikor nem pipálunk és ikszelünk többé a képzeletbeli Tökéletes Férfi adatlapon.

Cikkajánló: Lehet-e szeretni azt, aki önmagát nem szereti?

Ha igazán szerencsések vagyunk két, vagy három olyan emberrel is találkozunk életünk során, akikből lehetne igazi. Olyan, aki júdási csókra tartja az arcát, elárul, megcsal és lelkeket rabol, túl sok van manapság. Olyan embert keress, és olyat láss meg, aki – ahogyan te is – tiszta lélekkel, rengeteg türelemmel, megértéssel, kompromisszummal, lemondással, vagy háttérben maradással hagyja, hogy belecsiszolódjon abba a szerelembe, és engedi is önmagát igazivá tenni.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Deflyne on Pixabay.com

geralt on Pixabay.com

StarFlames on Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk