Lehet-e szeretni azt, aki önmagát nem szereti?

Szorongó nemzedék vagyunk, nehezen megy az önszeretet, és mindig ott rejlik a gyanakvás minden egyes találkozásban.

Ott vannak a félbehagyott mondatok, a bújtatott utalások, hogy nem vagyok még túl az exen, nem állok készen egy komoly kapcsolatra, bonyolult státuszban élek, és nem merjük megkérdezni tőle, akkor mi a csudát keresel itt, és mit vársz tőlem.

„Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié”

…mondta ki Ady Endre mindannyiunk legmélyebb, legszebb, egyben legfájdalmasabb vágyát. Egyik kapcsolatból a másikba sodródunk, sóváran és szeretetéhesen újabb megerősítő, pozitív visszajelzésekre várva: értékes ember vagyok, megérdemlem, hogy valaki a karjaiba zárjon, és megossza velem a mindennapjait.

A szerethetőség érzése elengedhetetlen ahhoz, hogy magabiztosan és kiegyensúlyozottan járjak a világban, a lelki egészségemhez szorosan kapcsolódik az alkalmasság érzése, hogy elfogadva, szeretve létezhetek valaki mellett. Vannak, akik súlyos önbecsülési krízist élnek meg, és az induló párkapcsolatokba terápiát várva érkeznek, ami majd helyrebillenti, majd szinten tartja megingott önbecsülésüket, izmosítja önbizalmukat, és megadja azt az anyagi, érzelmi és szexuális komfortérzetet, amire olyan régóta vágynak. A párkapcsolat nem gyógyító eljárás önértékelési zavarok leküzdésére, nem önbizalomtréning, és nem orvosság az elszenvedett traumák feldolgozására. Mindenkinek úgy kellene készen állnia egy új kapcsolódásra, hogy az egyedüllétben vált éretté, és szerezte meg a megfelelő szintű önismeretet és önbecsülést.

Az önbecsülés alapjait a gyermekkorból kellene hoznunk

Minden gyermek az anyával és az apával alkotott háromszögben tapasztalja meg az elsődleges mintát az életről, és tanulja meg a külvilágban való eligazodást: miért várhat megerősítést, vagy dicséretet, és miért kritikát. A családban sajátítja el, hogyan viselkedjen, hogyan bánjon másokkal.

A családi háromszögben tapasztaltakat a gyerek elraktározza, és amikor kilép ebből a remélhetőleg biztonságos közegéből, útravalóul magával viszi a magabiztosságát, de ugyanígy a bizonytalanságát, félszegségét. Az önbecsülés alapjait tehát a gyermekkorból kellene hoznunk, és így az élet színtereire kellene magunkkal vinni a gyermekként megtapasztalt értékesség érzését, a dicséretek, a pozitív megerősítés, az elfogadó, feltétel nélküli, elengedő szeretet által. Azok a gyermekek, akik korán megtanulják, hogy szerethető és értékes emberek, felnőttként is jobban fognak bízni önmagukban. Kevésbé lesz szükségük mások elismerésére ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, könnyebben tudnak majd inspiráló, egyenrangú kapcsolatokat kialakítani. Már gyermekkorban éreznünk kell az értékesség, a szerethetőség, az alkalmasság érzését. Egy gyereknek éreznie kell, hogy ő jó valamiben, hogy befektetett energiája megtérül, hogy támaszkodhat képességeire, és boldogan, felszabadultan kiteljesedhet valamiben. A legtöbb felnőtt sajnos még mindig nem érzi ezt, túl sokan szenvedünk az alkalmatlanság érzésétől.

Eljuthat-e mások szeretete, szerelme azokhoz, akik önmagukat nem szeretik?

Lehet-e szeretni azokat, akik folyton leértékelik önmagukat, ráadásul engedik is, hogy ez a negatív, fullasztó energiamező rájuk és társukra nehezedjen? Miért olyan nehéz olyan embert szeretni, aki nem szereti önmagát? Az önmagukkal rossz viszonyban élők valóban nem értik, miért szeressék önmagukat, miközben mindennél erősebben szomjaznak a figyelemre, az elfogadásra, a dicséretre, és a szeretetre. Egy sérült, alacsony önbecsülésű társsal nehéz harmonikus, közös életet építeni, mert folyamatosan mások szeretetére és elismerésére vágyik, vagyis arra, amit gyerekként nem kaphatott meg. A negatív kritikára túlérzékeny  és hajlamos felnőttként is bántást látni mindenben, még akkor is, ha azt nem is szánták bírálatnak. Az egészséges önbecsülés hiánya együtt jár a magabiztosság, az önbizalom hiányával, és a megfelelési kényszer mindennél erősebb, a külvilág véleménye pillanatok alatt romba döntheti önértékelését.

Az egészséges önbecsülés, az önszeretet az egyik legvonzóbb tulajdonság

Lehetek-e szexi és vágyott a társam szemében, ha mindez hiányzik belőlem? Bár egy kapcsolat nem önbizalomnövelő terápia, mégis egy igazi társnak óriási a felelőssége abban, hogy pozitív megerősítéssel, bókkal, dicsérettel, elismerő szavakkal, a szeretet és ragaszkodás kifejezőeszközeivel is táplálja a másik ember önbizalmát, érzelmi komfortérzetét. Egy nő minél pozitívabban látja önmagát, annál boldogabb a mellette álló férfi. De fontos megjegyezni: nem ő felelős a hangulatodért vagy az önbecsülésedért, mégis fontos, hogy életed mélypontjain megkapd tőle az érzelmi támogatást. Megtanulhatsz benne bízni, kötődni, a dicséretein, pozitív megerősítésein keresztül meglátni önmagadban, ami értékes, de rajtad is múlik, hogy nyitott vagy-e a szeretetére, támogatására. Mindenkinek képessé kellene válnia arra, hogy szorongásait, félelmeit, negatív érzéseit ne folyton a társára terhelje, hanem megélje azokat, és felelősséget vállaljon értük.

A támogató partner szeret, figyel, gondoskodik, de ez hosszú távon fárasztó

Egy önleértékelő embert nehéz szeretni, egy ilyen kötelékben talán csak pillanatnyi harmónia jut. Minden apróbb kudarc önigazolást ad számára: lám, tényleg egy senki, szerencsétlen lúzer, aki nem érdemel semmit, és nem méltó a szeretetre. A támogató partner pedig ott van, szeret, figyel, gondoskodik, folyamatosan csak ad, invesztál, és pozitívan megerősítő készenlétben áll. Jogosan fárad el, jogosan érezheti úgy, hogy egyedül van ebben a kapcsolatban, mert vele senki nem törődik, mindig a támogatásra vágyó társának problémája van fókuszban. Ez hosszú távon iszonyú fárasztó, mert elkezdhet beleragadni a másik érzelmi terhét is cipelő támogató-mentor szerepbe. Bár ő maga tisztában van saját értékeivel, és helyén van az önbecsülése, mégis, ha állandó negatív hozzáállással szembesül, akkor önmagába vetett hite is meginoghat. Sajnos ilyenkor nem az önleértékelő ember lelke gyógyul, hanem támogató társát húzza le magához. A sok hiábavaló erőfeszítés felőröli az energiákat, ami alattomosan elszívja a segítő partner erejét, és talán lassan ő is elfelejti, mi az egészséges önszeretet. Érzelmi igényei nem tudnak kielégülni tartósan, ezért idővel amellett is dönthet, hogy kilép a kapcsolatból, hiszen bármennyire szereti a társát, nem tud ekkora felelősséget cipelni a hátán. Nem tudja annak terhét cipelni, hogy a másik ember nem szereti önmagát.

Az önszeretetnek semmi köze a tökéletességhez

A kreatív önkifejezés és a karitatív, segítő tevékenységek például sokat segíthetnek, hogy bárki jobban érezze magát a bőrében, hogy érezze hasznos, értékes, és képes önzetlenül segíteni, adni másoknak. A „szívtörések”, gyermekkori traumák, romboló életesemények az önszeretet elvesztéséhez vezethetnek, de ami elmúlt, azt le kell rúgni, mint egy rossz, elhordott cipőt. Ha megbocsájtottam önmagamnak, akkor megtanultam a leckét, és többé nem ostorozom önmagam, hogy mi lett volna, ha...

Cikkajánló: Egy elkötelezett kapcsolatban nem lehet félig benne lenni

Egy önleértékelő embert nehéz kiragadni az állandó önostorozás állapotából, de szerelemmel, odaforduló, őszinte szeretettel, terápiás beszélgetésekkel, és ami a legfontosabb: az ő saját, megegyező akaratával, együttműködő szándékával mégsem lehetetlen. Nem teljesíthet senki mindig mindenben ezer százalékon, és ha éppen kudarc érte, vagy egyszerűen csak éli a „szürke” hétköznapjait, akkor is lehet elég jó, sőt szerethető. Nem változnia, vagy javulnia kellene, hanem csak megismerni, és elfogadni önmagát. Az önszeretetnek semmi köze a tökéletességhez, ezt kellene megtanulni mindannyiunknak.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: StockSnap on Pixabay.com

StockSnap on Pixabay.com

Greyerbaby on Pixabay.com

aliceabc0 on Pixabay.com

Up-Free on Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Ildy0310

    2018. június 11 05:44
    Szeretjük magunkat annyira, hogy elfogadjuk az alkalmatlanságunkat, a bűneinket és a hibáinkat , ugyanolyan valósaknak mint az erényeinket? Szeretjük magunkat annyira, hogy ne kapargassunk össze több önértékelést a törött, bűnös önmagunkból, és ahelyett elfogadjuk Isten kegyelmes ajándékát? Ha a világot valóban érdekelné, hogy segítsen szeretni önmagunkat, akkor egyszerűen hirdetné az evangéliumot. Csak Krisztus jó híre tud adni igaz reményt. Az evangélium üzenete az a szabadság üzenete, hogy nem kell többet kényszerszerűen próbálgatnunk megtört önmagunkat szeretni. Ő olyan méltóságot ad nekünk ami a romlottságunkon kívülről származik – azt a méltóságot ami Krisztustól van. Szeretjük magunkat annyira, hogy elfogadjuk ezt?
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk