Vajon mit nem lehet megúszni? – elolvastuk Kovács Ákos novelláskötetét

Szeptember végén mutatták be Kovács Ákos énekes, dalszerző tizenhét novellából álló Ezt nem lehet megúszni című, az MCC Press gondozásában megjelent kötetét. A Juhász Anna irodalmár vezette könyvbemutatóról már írtam beszámolót; azóta elolvastam a kötetet, most arról írnék pár gondolatot.

Kovács Ákos a koncertszínpadokon kívül már költőként, színészként és rendezőként is bemutatkozott, tehát messze nem ez a kötet az első kalandozása az irodalom terén, sőt korábbi munkái mind arról árulkodnak, amiről a dalai is: szenvedélye az irodalom. Egyébként ő ezt sosem tagadta, s a könyvbemutatón az ezt firtató kérdésre kifejtette: ahhoz, hogy az ember írni tudjon, először olvasni kell, amit ő házi könyvtárral rendelkező polgárcsaládban felnőve, a megfelelő életkorban kezébe adott megfelelő könyvekkel idejekorán elkezdett. Amikor ilyet hallok, mindig megerősítve érzem magunkat, hogy már egészen kisiskolás koruk óta mindig adtunk gyermekeink kezébe koruknak megfelelő könyveket, amelyektől kezdetben nem mindig voltak lelkesek, de mi nem hagytuk, hogy félretegyék, így némi határozott nyomás árán előbb-utóbb elértük, hogy az olvasás élménye beszippantsa őket. Ebben a nem mindig könnyű vagy kellemes szülői motiválásban leginkább az a meggyőződés tartotta bennünk a lelket, hogy egyrészt bár régen volt, de férjemmel mindketten élénken emlékszünk arra az időszakra, amikor beszippantottak életünk első könyvélményei, másrészt tudtuk: ez az egyetlen esélyünk, hogy kütyük helyett kultúra kerüljön gyermekeink kezébe. Ezek után mindenesetre egyáltalán nem lepett meg, hogy Ákost bevallása szerint korábban és jobban érdekelte az irodalom, mint a zene, énekesi mondanivalója is az irodalomban gyökerezik, a dal ehhez „csak” forma. Így szívesen megadtam neki a kért esélyt a novelláskötete és szerzőként a maga számára. Nem bántam meg, de nem állítom, hogy nem okozott némi csalódást is, miközben az említett „beszippantós” élményt nyújtotta.

A kötet három fejezetből áll, de én ezt a csoportosítást egyáltalán nem éreztem relevánsnak olvasás közben. Egyik novella sodort a másik felé, és ebben a sodrásban nem igazán éreztem, hogy számítanának a fejezethatárok, csak a szerző – de nem a dalszerző – erős jelenlétét éreztem mindvégig: akkor is, ha kívülállóként, s akkor is, ha egyes szám első személyben; akkor is, ha női, s akkor is, ha férfi szemszögből mesélt. Ami ezeket az írásokat összeköti, az a legtöbbre jellemző könnyed, de nem felszínes stílus; a finom és fanyar, de nem öncélú humor, ami tükröt tartva olykor könnyesre nevettet, máskor pedig elgondolkodtat, s a lírai hangvételű történetmesélés, amely során kevésbé a fizikai, inkább a lelki történéseken van a hangsúly.

A korfui nyaralás hosszas elmesélése (Nomen est omen) talán kissé túl hosszúra sikeredett, de én mégis rettentően élveztem, mert sok vicces vagy bosszantó helyzetet felismertem kisgyermekes nyaralásainkból, s bár ezeket nőként éltem meg, férjem el- és megszólalásaiból el tudom képzelni, milyen élmény lehet ez egy férfi/apa számára. Szeretem ezt a novellát azért is, mert bármennyire is vicces, ugyanakkor néha fárasztó és idegtépő, ami történik benne, mégis egyértelműen lejön belőle az, amit a novellák többségéből hiányolok: a hétköznapi élet (jelen esetben kisgyermekes családi nyaralás) minden idegesítő, időnként anyós jelenlétével is terhelt valósága ellenére házasságpárti hozzáállás. Ide tartozik még a Magunk maradtunk című levélnovella, amely egy múlt században élt fiatal pár ismerkedésének, nehézségeinek és öregkori búcsújának (nem válásának, hanem betegség okozta elválásnak) történetét mutatja be, édes-keserű, érzelmektől nem igazán túlfűtött hangvételű levelek révén, melyeket csak ritkán lehet szerelmesleveleknek tekinteni, sokkal inkább realista üzenetű korképeknek. S ide tartozhat még az Így ismer mindenki című írás is, amely a jugoszláviai háborút is megélő vajdasági magyar nő egyszemélyes monológja kalandos életéről; a nő hűséges marad bosnyák férjéhez, akiről így mesél: „Olyan volt ő nekem, mint az apám. De a férjem volt, na.”

A többi házaspárokról, családi történetekről szóló novella viszont a házasság kudarcáról, a kapcsolatok kiüresedéséről, a megcsalásról, a válásról szól. Vajon csak nekem meglepő ez a négygyermekes, házasságára büszke férfi tollából?... Tudom, persze, hogy van a szerzői szabadság, no és a művészet szemszögéből a kispolgári létnél sokkal izgalmas egy szerelmi háromszög, de akkor is... Legalább néhány írásban el lehetett volna rejteni vagy akár ki is mondani némi házasságpárti üzenetet... A könyvbemutatón elhangzott, a novelláskötet erőssége, hogy kérdéseket vet fel, amire az olvasó maga keresheti meg a válaszait, de én az írások többségénél nem éreztem azt olvasóként, hogy szabadon választhatom meg a történet folytatását, befejezését, mert valahogy mindegyik párkapcsolati történetben eleve bele volt már kódolva a kudarc...

Éva (Kulcs az életemhez) tényleg valódi boszorkány, így a tőle való elszakadás végülis egy pozitív kimenetelű, ugyanakkor a férfibarátságon örök sebet ejtő történet, de Ted (Fénytörés) házasságának kódolt és csúnya kudarca után nem valószínű, hogy a férfi valaha boldog lesz a válás után... Az idős Ibolya pedig (Így ismer mindenki) férje halála után esélyt sem ad fiatalkori udvarlójának, mert mások mit szólnának hozzá... Anon, a hegedűművész (A rózsacsokor) naná, hogy egy családanya mellett talál (lopott) boldogságra, és annak megszűnte után „nem várta, hogy bármit is tartogasson számára az élet.” Ráadásul itt még kérdést is feltesz a szerző: „Kezdhet-e az ember teljesen új fejezetet?”, de a kérdésben már ott a kódolt válasz, amit egyébként még meg is erősítenek a kérdést követő mondatok. De akkor meg minek a kérdés? És mi van, ha én olvasóként más választ szeretnék rá adni, vagy kapni?... A családapa Péter esetében  (Úgy hívják, hogy Kitti) már kisfia is megérzi apja lelkesedését egy csinos iskolatárs anyuka és kolléganő iránt, s a férfi nem menekül a vonzás elől, aminek következménye nemcsak egy csúnya, elhúzódó válás, hanem a fiától való eltávolodás és egy további tragédia is. Nincs katarzis az ezt követő A tenger című (nem párkapcsolati témájú, hanem az alkotói küzdelemről szóló) novellában sem, ami után már szinte fullasztónak éreztem a nyomasztó házassági hangulatról beszámoló Hányinger című írást... Addigra már minden reménységem az Ami az útinaplóból kimaradt címűben volt, s nem is éreztem volna megint csalódást, ha a kórházba fekvő férjét meglátogató feleség utolsó gondolatai nem ezek: „Szíve mélyéből sajnálta a férfit. Pánikba esni nem kell, gondolta, nagyon jók az esélyei. Holnapután úgyis hazamegyünk. az ő alakja pedig még mindig tényleg olyan, akár egy harmincévesé, ráadásul a fekete mindig is jól állt neki. Ha a férje esetleg mégsem élné túl ezt az utolsónak remélt, kockázatos műtétet, akkor nagyon szépen meg fogja gyászolni. Ő aztán igazán megérdemli: ennyi közös évet nem lehet meg nem történtté tenni.” Ahogy újra és újra elolvastam, nem szűnt a gyanakvásom: csak én érzem a cinizmust, vagy ez tényleg őszinte aggódás, némi realizmussal fűszerezve?

Ajánló: „Több közöm van Tinódi Lantos Sebestyénhez, mint a popsztárokhoz” – Kovács Ákos novelláskötetének bemutatóján jártunk • A házasság értelme valahol az otthon fogalma körül keresendő – interjú Kovács Ákossal

Legutolsó az Ezt nem lehet megúszni címadó novella. Kíváncsian vártam, mit tartogat számomra. Ebben is ott a humor, az apa-fia közötti kommunikációs nehézségek, és ott van megint az olvasás során lassan megszokottá váló házasságtörés... Így a könyv végén már nem tudtam nem feltenni a kérdést: tényleg nem lehet másként? Valóban nem tud olyan izgalmas lenni egy békében leélt, vagy esetleg egy hullámvölgyek között, de egymás melletti kitartásban végigélt, az egymás iránti testi és lelki vonzódást is megőrizni képes házasság, hogy abból legalább egy novella születhessen? Nem tudom, pontosabban nem akarom ezt hinni. Így aztán nem csoda, ha nem jövök rá, hogy a példás házasságáról ismert, négygyermekes férfi szerző mit is akart üzenni, s milyen kérdéseket is hagyott nyitva a számunkra... A könyvbemutatón ugyanis elhangzott, hogy az egész kötet egyetlen történetet mond el, és ahogy az egyes novellák nincsenek lezárva, úgy a kötet is nyitva hagyja a végső kérdést az olvasó számára: és mi legyen velem? Azaz nem didaktikus tanítást nyújt, csak helyzetbe hoz, hogy elgondolkozzunk – én mégis azt éreztem, hogy a válaszok igenis kódolva vannak az írásokban, és ezért nincs valódi szabadsága az olvasónak tetszése szerint dönteni. Ha az ő válasza egyezik a kódoltakkal, akkor semmi gond, de mi van akkor, ha nem? Hol van a neki szóló novella? A kötet irodalmi értékéhez nem fér kétség, de ez a gondolat nem hagy nyugodni: az életet, a nehézségeket, a szembenézést valóban nem lehet megúszni, de vajon a boldogtalan házasságot, az unalmat, a megcsalást, a válást sem? 

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotó: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk