„Törvénysértő” a modern nevelés?

Az 1997. évi XXXI. törvény 6. §-ában olvashatjuk a gyermeki jogok között nemcsak a bántalmazással, hanem – többek között – az elhanyagolással és információs ártalommal szembeni védelemhez, illetve a gyermek fejlődését veszélyeztető helyzet elhárításához, és a társadalomba való beilleszkedéshez való jogot is. Véleményem szerint a fenti jogokat egymással összefüggésben kell értelmezni és biztosítani, mert káros neveléshez vezethet, ha csak egyet ragadunk ki közülük.

Az értelmetlen fizikai erőszak alkalmazása a szülők részéről a gyermeknevelésben vitán felül állóan kerülendő (és büntetendő), azonban sokan átesnek a ló túlsó felére, és attól félve, hogy bármi pillanatnyi kellemetlenséget okozzanak a gyereknek, életszerűtlen aggodalmakkal fordulnak saját gyermekükhöz, ami már hosszú távon jóval károsabb a számára. A bántalmazás kerülése és a személyiség kibontakozása semmi esetre sem jelenti azt, hogy sosem fékezzük meg a gyermeket és tereljük helyes mederbe, hanem mindent ráhagyunk, mert azt elhanyagolásnak hívják! Amikor először cselekszik helytelenül, nyilvánvalóan el kell magyarázni, miért nem helyes, amit tett, és megkérni rá, hogy a jövőben ne csináljon ilyet többé. Ha ennek ellenére lesz még ilyen alkalom, akkor az már egy másik szituáció, melyben a szülőnek helyt kell állnia.

Nem alkalmazhatunk olyan nevelési módszert, amely nem életszerű!

Képzeljük el tehát azt, amikor a gyermek valami helytelent tesz, mire az egyik (vagy mindkét) szülője határozottan „helyre rakja”, egyértelművé téve, hogy a gyermek hibázott és legközelebb kerülje ezt a viselkedést. Ha a szülő következetes és magabiztos, akár többször is elismételve a negatív visszacsatolást, akkor a csemetének ez egy világos helyzet lesz, amihez tud alkalmazkodni. Hibázott, amiért büntetést kapott, de ha legközelebb nem hibázik, akkor nem fog kapni büntetést, tehát el tudja azt kerülni. Ez egyik gyerekben sem okoz lelki törést, hiszen kezelni, irányítani tudja a körülményeket, pontosan úgy, hogy ő maga is fejlődik, nagyobb önuralomra tesz szert; és ha a szülő meg is dicséri, ha máskor jól viselkedik, akkor még inkább megerősödik benne a helyes viselkedés.

Ha ellenben az egyértelmű visszacsatolást a másik szülő valami életidegen nevelési elmélet miatt túlzottnak véli, és szembeszáll a gyermek előtt a másik szülővel (hangsúlyozom: továbbra sem durva bántalmazásról, hanem természetes nevelési reflexekről van szó), pont akkor fog a gyermek annyira összezavarodni, ami már káros a pszichés fejlődésére! Egyrészt választás elé kényszerül, másrészt az rögzül benne, ha rosszat tesz, akkor nem ő a hibás, hanem az, aki ezt szóvá teszi. Harmadrészt pedig egy olyan helyzetet, amit ő a fentiek szerint képes lenne minden gond nélkül kezelni, az egyik szülő alaptalan félelmekkel bizonytalanít el, azt hiszi tévesen, felnagyítva és eltúlozva, hogy például a megemelt hang egy szadista, önkontroll nélküli szülőt takar, aki őt akkor is „bántja”, ha nem tehet róla. Ez kétségeket és félelmet szül, felborul a családi harmónia és a gyermek nem fejlődik. Ha valami pszichésen tényleg kikészít egy fiatalt, akkor ez az! Ráadásul a társadalomba is nehezebben illeszkedik be később, hiszen a munkahelyén senki nem fog neki naponta új kreatív ötletekkel könyörögni, hogy ugyan dolgozzon már, illetve a feletteseitől kapott jogos kritikát sosem fogja úgy értelmezni az ilyen neveléshez szokott ember, hogy neki kellene változnia, hanem mindig az őt kritizáló lesz egyedül a hibás, akitől másvalaki védő szárnyai alá kell menekülnie (ha van). Az ilyen ember sosem, vagy nagyon nehezen fog megfelelően fejlődni és a társadalom hatékony tagjává válni.

Ha kényszeresen „büntetés nélkül” (azaz akkor sem élve vele, ha az tényleg szükséges lenne) akarunk nevelni, az sérti tehát a gyermek elhanyagolással és fejlődését veszélyeztető helyzettel szembeni védelméhez, illetve a társadalmi beilleszkedéshez való jogát, amely jogokat a szülőknek kötelességük a fent idézett törvény szerint is biztosítani. Nem alkalmazhatunk olyan nevelési módszert, amely nem életszerű, akkor sem, ha ez rövid távon sikeresnek látszik – pedig lehet, hogy a csemeténk csak azért működik együtt velünk pillanatnyilag, mert meglepte a szülő abnormális reakciója és a biztonságot keresi, hogy mit tegyen –, mert hosszú távon jóval nagyobb károkat okozhatunk ezzel a gyermeknek.

A megbocsátás fontossága

Szólni kell ezzel kapcsolatban még egy félreértésről, hogy teljes legyen a kép. A modern populáris lélektani technikák méltánytalanul száműzték és körmönfont kerülőutakkal helyettesítették a hibák orvosolásának leghatásosabb módját: a bűntudatot és az ahhoz szorosan kötődő megbocsátást. Helyette bevezették az „önmagunknak való megbocsátás” fogalmát, amely azért abszurd, mert nem lehet valaki (tudathasadás vagy a valóság tagadása nélkül) egyszerre alperes, felperes és bíró. Önmagunkkal szemben nem megbocsátani tudunk, hanem belátni, hogy hibáztunk, elfordulni a hibától és az azzal ellentétes magatartást gyakorolni. Önmagunkban a hibákat kijavítjuk és elhagyjuk, de a megbocsátásnak pont személyek között van értelme akkor, ha az egyik személy ártott a másiknak, és ezt akarjuk hatásosan orvosolni (nem csak úgy, hogy a valóság helyett önmagunk elméjében alkotunk egy másfajta képet, mintha az megszüntetné a valóságos problémát).

Ha a gyermek hibázik, kárt okoz valakinek, akkor miután egyértelműen jeleztük neki, hogy hibázott, neveljük rá – a kár lehetőség szerinti helyrehozatala mellett – a bocsánatkérésre is. Nem okoz gondot a bűntudat akkor, ha nem szakítjuk el azt a bocsánatkérés és a megbocsátás évezredes „csodaszerétől”. A bűntudat okozta meddő önmarcangolás helyett így ez a vétek valódi eltörlésének boldog lehetőségéhez kötődik, megerősítve, hogy a jó mindig erősebb, mint a rossz. Bűntudat nélkül nem lehet bocsánatot kérni, de a kettőnek szorosan össze kell kötődnie, mint a megjavulás útjának. Ha pedig a gyermek bocsánatot kért, bocsássunk is meg neki. Nem azzal a teljesen értelmetlen szlogennel, hogy „megbocsátok, de nem felejtek”, mert a megbocsátásnak pont az a lényege, hogy aki szabadulni akar a vétkétől, azt meg is szabadítja az arra jogosult személy tőle. Aki emlékezteti a múltbeli hibájára a vétkest, az nem bocsátott meg neki, az továbbra is a vétekhez köti az illetőt, nem „oldozza fel” ettől a köteléktől.

Cikkajánló: Mi a baj az Y-generációval?

A feltétel nélküli szeretet nem azt jelenti, hogy ráhagyjuk a gyermekre a hibáit, hanem azt, hogy tudja a csemete, még ha hibázik is, bármekkora is volt az, a szülői szív képes neki megbocsátani, mindig bizalommal fordulhat hozzá, a szülők tisztára mossák, úgy, hogy a gyermek ismét „hófehéren” indulhat tovább az életben. Ha nem tudatosítjuk a gyermekben a hibáját, ha nem kínálunk neki kivezető utat, ha nem mossuk tisztára ezután és segítünk neki a helyes magatartás elsajátításában, akkor ő minden esetben „sáros” marad. Akkor is, ha azt hiszi, nem az. Ha fizikailag koszos a gyermek, a szülő akkor is megfürdeti, még fontosabb az, hogy lelkileg is megtegye ezt.

UGergő

Fotók: Olichel via Pixabay.com

ales_kartal via Pixabay.com

Peggychoucair via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Ildy0310

    2017. július 26 11:31
    Ajánlatos tudni arról is, hogy a nevelés felelőssége elsősorban az apáké, csak másodsorban az anyáké, a közgondolkodással ellentétben. A Biblia mindig az apákat szólítja meg, ha nevelésről van szó. Ez a világ minél büszkébben hivatkozik a nagy eszére, annál szánalmasabban beszűkülten gondolkozik. Olyan anyagias lett, hogy sokszor teljesen megfeledkezik olyan lelki-szellemi értékekről, amik nélkül nem lehet emberi életet élni.
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk