Sírjon-e a férfi?

Az utóbbi időben egy nem túl egészséges polémia alakult ki a férfisírás körül, mintha az lenne a férfiemancipáció egyik sarokpontja, hogy a férfiak is hullathatnak-e könnyeket.

A válasz a kérdésre természetesen az, hogy sírjon nyugodtan – de csak olyan helyzetekben, amikor ezt megengedheti magának. Sírjon például egy átmulatott éjszaka hajnalán, amikor az érzelmek túlcsordulnak benne a családja, a barátai vagy a hazája iránt. Persze, ezt ne tegye túl gyakran, mert a részeg ember inkább érzelgős, mint érzelmes, a kontrollvesztés kiszolgáltatottá tesz, rombolja a tekintélyt, a mértéktartás pedig amúgy is egy a sarkalatos férfierények közül. Vagy könnyezzen meg nyugodtan egy megható könyvet, filmet, színdarabot. Egy veszteség felett érzett szomorúság is oka lehet a sírásnak és így tovább, a férfikönnyeknek megvan a maga helye és ideje.

Hiszen már az ókori görögök is sírtak. Méghozzá nem is akárhogyan! A sírást elemi lelki szükségletnek tekintették, csakúgy mint a nevetést. Drámai játékaik – a híres ógörög tragédiák és komédiák – azt a célt szolgálták, hogy a közönség együtt sírjon, illetve nevessen a tragikus illetve komikus karakterű hősökkel. Szóval az ógörögök kifejezetten érzelmes emberek voltak, ahogy a maiak is, ugyanakkor nem valószínű, hogy Miltiadész elpityeredett volna, amikor a marathóni csatában I. Dareiosz hadai megszorongatták őket, ahogy Leonidász spártai király sem valószínű, hogy arcát a tenyerébe temetve zokogott volna, amikor 300 katonájával védte a thermopülai szorost. Vannak ugyanis helyzetek, amikor egy férfi nem engedheti meg magának, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei.

Ha nem is kell manapság nap mint nap csatákban helytállnunk, mindenki életében adódnak nehéz helyzetek. Az ilyen szituációkban mindig kell, hogy legyen valaki, aki támasza a többieknek, aki magára vállalja a nehéz döntéseket, aki cselekvőképes marad. Ha egy közösségben – legyen az a család vagy bármilyen nagyobb közösség – egyetlen ilyen ember sincs, akkor az a közösség elveszett, pánik lesz úrrá rajta és szétesik. Kell lennie valakinek, aki nem hagyja, hogy maguk alá gyűrjék az érzelmei, racionálisan (és nem zsigerből) képes döntést hozni, hogy mi lenne a legjobb az adott közösségnek, és akibe a többiek, az elkeseredettek, a reményvesztettek kapaszkodni tudnak.  Hagyományosan a férfi az, akinek ezt a feladatot magára kell vállalnia.

Evolúciósan úgy alakult, hogy az ember törzsfejlődése során az a férfi volt a sikeresebb, akinél mondjuk mamutvadászat közben nem zavartak be az érzelmek, mint például a félelem, hanem mindig tudta, mit kell tennie, és azt hideg fejjel végre is hajtotta. Ezért inkább férfias tulajdonság a vakmerőség, amit a mai baleseti, drog- és bűnözési statisztikák is megerősítenek. A férfiak ma is hamarabb és nagyobb számban mennek bele olyan rizikós helyzetekbe, amelyeknek kétséges a kimenetele. A nőknek viszont, akik a történelemelőtti időkben folyamatosan vagy gyermeket vártak vagy csecsemőt gondoztak, ezért kiszolgáltatottabbak voltak, elemi érdekük volt, hogy jobban figyeljenek a környezetük érzelmi megnyilvánulásaira, azaz empatikusabbak legyenek. Egyrészt hogy felismerjék, ha a gyerekükkel valami baj van, másrészt, hogy felismerjék, ha esetleg velük van valami baj, nehogy a perifériára szoruljanak, mert a közösségen kívül a biztos halál várt rájuk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek vakmerő nők illetve empatikus férfiak – vannak nők, aki vakmerőbbek a férfiak átlagánál és férfiak, akik empatikusabbak a nők átlagánál – de összességében mégis elmondhatjuk, hogy az empátia inkább a nőkre, míg a vakmerőség inkább a férfiakra jellemző tulajdonság.

A vakmerőség ugyanakkor nem azonos a bátorsággal. A vakmerő férfi nem érzékeli a veszélyt, nincs benne félelem, ezzel szemben a bátor ember nagyon is érzékeli a veszélyt, fél, ám úrrá lesz ezen a félelmén. Egy mamutvadászaton sem lehetett minden férfi vakmerő, ám akik nem voltak azok, azokat a közösség bátorságra „kényszerített” – a vadászat sikerességét, sőt a vadászok életét kockáztatta volna, ha vannak olyanok, akik csapot-papot otthagyva elmenekülnek, amikor veszély közeleg. A kényszerítőeszközök pedig egyre finomodtak, az évezredek alatt minden nagyobb civilizációban kidolgozták a megbízhatóságnak azt a morális kódexét, ami a férfit a kötelességei teljesítésére serkentette.  Erkölcsi kérdés lett a hűség, a becsület, a kitartás, lettek férfiasnak, illetve férfiatlannak tartott viselkedésmódok. Így lett például férfiatlan az, ha egy férfi olyankor is hagyja eluralkodni magán az érzelmeit, mondjuk sírni kezd, amikor pedig a józanságára lenne szükség, amikor mások – a felesége, gyerekei, tágabb családja, közössége – azért fordulnak hozzá, hogy erőt merítsenek belőle.

Ma nem kell mamutra vadásznunk, mint elődeinknek, nem kell csatába járnunk, mint Miltiadésznak vagy Leonidásznak, vagy akár csak a saját déd- vagy nagyapáinknak, megbízható férfiakra viszont ugyanolyan szükség van, mint bármikor máskor. Szóval sírjon csak nyugodtan a férfi, adja ki az érzelmeit, amelyek belülről feszítik, de jól fontolja meg, hogy mikor engedheti ezt meg magának. 

C. Kovács Gábor

Fotók: StockSnap képe a Pixabay -en. 

StockSnap képe a Pixabay -en. 

Sasin Tipchai képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk