Felállni a padlóról, avagy mit tegyen a férfi, ha elvesztette a hitét abban, amit csinál?

Rengeteg film, szépirodalmi alkotás témája forog akörül, hogy hősünk szenvedéllyel űzi hivatását, követi álmát, komoly teljesítményt mutat maga mögött, de a körülmények, vagy akár egy általa elkövetett hiba folytán óriási veszteség éri és megkérdőjelez mindent, amit korábban felépített.

Az Ádám almái című filmben ilyen az, mikor a pap, aki látszólag meginghatatlan hittel bír, összeomlik attól, hogy akárhogy próbálkozik, képtelen „jó útra téríteni” a hozzákerült eltévelyedett férfit. Életszemléletében, erkölcsi keretében sugározza magából azokat az értékeket, amelyeknek szentelte életét, a kudarcok egy idő után mégis (érthető módon) felvetik benne azokat a kérdéseket, amik miatt elbizonytalanodik küldetésében.

Gyakran esik szó arról, hogy a „férfi működése” a világban nem jó, ha öncélú, ha kizárólag az önös szempontok figyelembe vétele mentén szerveződik, az az ideális, ha valami érdekében szolgálatot, felelősséget tud vállalni, ideális esetben ez a „valami” egy család. Természetesen ez lehet más is életkortól, helyzettől függően, akár egy közösség, vagy más kollektív érdekeket képviselő szerveződés.

Mit teszünk olyankor, ha mindennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a „szolgálat” nem hozza meg a gyümölcsét?

Példának okáért:

Nem sikerül családot alapítani, megfelelő társat találni.

A vállalkozás, amivel egy magasabb életminőséget kívánnánk teremteni, csődbe megy.

A szerelmünk, akivel közös jövőt terveztünk, váratlanul elhagy bennünket.

A könyveinket, írásainkat, gondolatainkat, amikkel táplálni szeretnénk a környezetünket, nem olvassák, nem kíváncsiak rá.

Egyszerűbben is fogalmazhatok: mi van akkor, ha sorozatban éljük át valamilyen, vagy akár több területen azt, hogy teremtő energiánk nem lel táptalajra? Vagy, ha van is befogadónak tűnő környezet, mégsem nyernek erőfeszítéseink megerősítést?

Természetesen sok mindent lehet ilyenkor mérlegelni, de padlón lenni és kudarcokat átélni nem teljesen egyenlő egymással. Az egyikben mérlegelünk, gondolkodunk, újra tervezünk, a másikban reményt, hitet veszítünk, és nem találjuk az erőforrásainkat. Időnként besokallhatunk, és ahhoz sem érzünk kellő energiát, hogy feltegyük a „továbbra” irányuló kérdéseinket.

Az első, ami szerintem fontos lehet ebben a szituációban, hogy képesek legyünk elfogadni a passzivitásunkat és merjük hagyni a környezetünknek, hogy erősítsen bennünket, olyan aspektusokat tudjon láttatni velünk, amiket mi nem veszünk észre. Akár segítséget is kérhetünk. Támaszkodhatunk. Hagyhatjuk, hogy leüljenek mellénk, ne mi pattanjunk oda mások mellé, és demonstráljuk, hogy még ekkor is micsoda keménység rejlik bennünk. A férfi lehet elveszett, reményvesztett, megtört, ettől még nem válik „nyavalygó” gyermekké.

Egy férfinak azért is jelenthet ez hatalmas lehetőséget, mert megtudhatja, ki az, aki valóban a szövetségese a „szolgálatban”, eltérően azoktól, akik csak akkor tartanak vele, amikor az érdekük, vagy pillanatnyi hangulatuk éppen azt kívánja. A férfiasság nem a magányos harcban rejlik, amiben vakon előre törve, kizárólag önnön „munícióinkra” támaszkodunk, hanem együttműködésben, aminek során merhetünk elég szabadok lenni ahhoz, hogy időlegesen átadjuk a környezetnek a domináns szerepet abban, hogy két oldalról karon fogjon bennünket, és felhúzzon a földről. A valódi dominancia megélésekor nincs szükségünk arra, hogy ragaszkodjunk „tekintélyes szerepünkhöz”, hiszen bízunk abban, amint ismét alkalmassá válunk annak cipelésére, a szövetségeseink újra felruháznak majd ezzel bennünket.

Fogalmazhatnék így is: azt „birtokoljuk” igazán, amitől időnként nem félünk megválni.

Természetesen lehet a felelősségünket is hangsúlyozni, hogyan jutottunk el idáig, elég türelmesek vagyunk-e magunkhoz, azonban azt gondolom, hogy a hit megingása nem feltétlenül csak olyan szituációkból származhat, amiket mi idéztünk elő az életünkben.

Erre az egyik legjobb példa, a filmes analógiát követve, Jób története, aki gyakorlatilag mindent elveszít, miközben az Urat szolgálja, példátlan magatartás ellenére emberi és gazdasági megrázkódtatás egyaránt éri, ráadásul indokolatlan mértékben, mégis a próbatétel egyértelműnek tűnik: vajon megtörik-e, kifordul-e önmagából, feladja-e a bizalmát abban, amit előtte képviselt?

Fontos, hogy nem hinni, nem egyenlő azzal, hogy a „rosszat tápláljuk”. „Nem hinni” annyit jelent, hogy éppen nem tudunk hozzáférni a saját erőforrásainkhoz, hogy támogatásra szorulunk és épp nem a „cselekvésben” látjuk a helyzetünkből kivezető kiutat. Természetesen valaki ekkor még nagyobb motivációt merít, de ez jelezhet menekülést a szenvedéstől ugyanúgy, mintha semmin se akarnánk változtatni.

Időnként megállhatunk-e, van-e lehetőség arra, hogy számadást végezzünk, vállalhatjuk-e azt, hogy MOST nem megy, magukra hagyhatunk-e másokat képességünk hiánya miatt?

Ha felelősek vagyunk másokért, akkor fontos olyan körülményeket teremteni, amiben ennek következtében a környezetünket nem éri igazságtalan károsodás, magunktól azonban nem szükséges olyat várnunk, ami egyedül nem megy.

Ha épp nem hiszünk magunkban, kezdjünk el figyelni azokra, akik hisznek bennünk, merjünk befogadni, ne hozzunk meggondolatlan döntéseket, adjunk időt a töltekezésre, ne erőltessük a küzdelmet, de maradjunk kitartók, hiszen krízisben egyébként is rosszabbul működnek a „megküzdési mechanizmusaink”.

Cikkajánló: Mesebeli hős vagy húsvér férfi?

A szolgálat nemcsak könyörtelen cipekedést és rideg csatákat jelent, hanem azt is, hogy azok a személyek vagy értékek, amiket, vagy akiket szolgálunk, akár a saját erőforrásainkká is válhatnak akkor, amikor szükségünk van rá.

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: gery.hu

Fotók: Pexels via Pixabay.com

Skitterphoto via Pixabay.com

waldiwkl via Pixabay.com

mhouge via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk