Dinoszaurusz a nappaliban – hogyan dolgozhatók fel azok a lelki sérülések, amelyeket egy alkoholista apa okozott?

„Aki úgy gondolja, a gyerekek nem vesznek észre semmit a családi problémákból, ne olvassa el ezt a könyvet, mert szegényebb lesz egy tévhittel.” Így kezdődik a Máltai Szeretetszolgálat által nemrég kiadott, Dinoszaurusz a nappaliban című önéletrajzi kisregény, amelynek szerzője egy negyven körüli nő, aki édesapjának alkoholizmusa kapcsán megosztja velünk nyomasztó gyermekkorának és abban gyökerező fiatal felnőttkori kínlódásainak részleteit, közben (ha jól értettem, gyakorlatilag saját magától, némi szakmai segítséggel) eljut arra a felismerésre, hogy már nem haragszik sem az életét megkeserítő édesapjára, sem azt nagyon sokáig passzívan eltűrő édesanyjára, mert belátta: tulajdonképpen ők is saját szüleinek áldozatai.

Bár egy nem túl távoli családtagom révén tulajdonképpen magam is érintett vagyok, ráadásul anno körülöttem sokan szívesen ittak, mégis sosem éreztem magaménak az alkoholizmus témáját. Nemrég viszont munkaügyben kapcsolatba kerültem a szenvedélybetegekkel (különös tekintettel a szenvedélybetegek gyermekeire) foglalkozó Fogadó nevű szolgálatát és annak kimondhato.hu nevű weboldalát vezető személlyel, Frankó Andrással, aki felhívta a figyelmemet kiadványaikra. Mivel ígért is egy-egy példányt belőlük, nemrég elmentem értük a budai Fogadóba, ahol az ott dolgozó kedves hölgy nemcsak átadta a könyveket, hanem leültetett és mesélt a szolgálat munkájáról.

Múlt héten nyaralni voltam a családommal, mégis valamilyen számomra is ismeretlen oknál fogva, magammal vittem a legújabb kiadványt, a Dinoszaurusz a nappalibant. A könyv teljesen „beszippantott”, és utólag már az is teljesen világos, miért akkor fogtam neki (és olvastam ki egyhuzamban). A könyv számos ponton nagyon erősen megérintett, ugyanis a felmenők részben erdélyi kötődésűek (ráadásul éppen a szokásos erdélyi körutunkból tartottunk hazafele, amikor olvastam), nagyjából abban a korszakban játszódik, amikor magam is gyermek, fiatal voltam, és mert a szerző gyermekkora több további szempontból hasonlított az enyémre. Nemcsak azért, mert olvasás közben eszembe jutottak, részeges apjuk által megvert vagy „csak” megfenyegetett és éjszakára az utcára kergetett unokatestvéreim, hanem azért is, mert bár a Frankó Andrással készült interjúmban el is hangzik, tehát magam is tudtam, de most át is éreztem: a függőségek nagyon sokban (megnyilvánulásaikban és következményeikben, a közvetlen környezetre tett hatásaikban és azok reakciójában) nagyon hasonlítanak egymásra.

Sőt, mindaz, amivel a jelenség leírható, nemcsak úgy általában a függőségekre igaz, hanem a más okból (például diktatórikus nevelési módszerek okán) pszichésen megnyomorított szülő-gyermek viszonyokra, és abból adódó tartós, boldog kapcsolatra képtelen emberi sorsokra. A rosszul értelmezett felnőtt (szülői, rokoni, tanári) jó- vagy akár rosszindulat, az abból fakadó nyomasztó elvárások, a folyamatos hallgatás, kényszerű titoktartás, az állandó szégyenérzet, az önbecsülés hiánya mind olyan gyermekkori élmények és érzések, amelyek annyira természetessé és belsővé válnak, hogy nagyon megnehezítik vagy akár lehetetlenné teszik azt, hogy (segítség nélkül) az illető kiegyensúlyozott, teljes életet élő felnőtté váljon. Ahogy a fülszöveg is írja: „A szenvedélybeteg szülők gyermekei úgy élik túl a megterhelő családi légkört, hogy nem éreznek, nem bíznak és nem beszélnek arról, ami otthon történik. A továbblépés útja lehet, hogy (ha beszélni nem is) írni kezdenek arról, ami számukra a mindennapokat jelentette. Ez a történet sokak, sokunk számára ismerős, akár biztatást is jelenthet, hogy magunk mögött hagyjuk a hármas szabály bénítását.”

Ajánlom ezért ezt a könyvet nemcsak mindenkinek, akinek a közeli-távoli családjában van bármilyen típusú szenvedélybeteg, hanem azoknak is, akiknél olyan családi titkok lappanganak, amiről „nem illik, nem szabad” beszélni. És persze azon szerencséseknek is, akik nem ilyen családban nőttek fel, de szakmai vagy emberi szempontból érdekli őket a téma. Ahogy a kimondhato.hu oldalon is látható, a Lurkó és Bolyhos gyerekkönyvek odaadhatóak az érintett gyerekeknek, de ez a felnőtteknek szóló is számos olyan gondolatot tartalmaz, aminek kapcsán beszélgethetünk gyermekeinkkel a függőségekről. Néhány elgondolkodtató részlet:

Így nőtt fel apám. A feje felett kolosszusként magasodott nagyapám, aki erős szívvel és akarattal járta végig a poklok poklát, akinek a világbajnoki aranyérme ott csillogott a vitrinben, aki hazajött a Don-kanyarból, megszökött az orosz hadifogságból, túlélte a kommunisták üldözését. Tisztelni kellett minden mozdulatát és minden szavát. Az apákat alapból mindenek felett állónak tekintették, de ő talán még ennél is egy lépcsővel magasabb volt. Amikor pedig ez az isteni figura leereszkedett gyerekei közé, akkor sem várhattak megértést, törődést tőle.”

*

Ha általánosságban kellett beszélni, anyám szentként emlegette a szüleit, de minden konkrét gyermekkori emléke arról szólt, hogy szorongott és félt a büntetéstől. (...) Én gyerekként azt érzékeltem, hogy anyám folyamatosan feszült nagymamám és főleg nagyapám közelében. Mindig úgy viselkedett, mint akinek minden pillanatban meg kell felelnie, mintha folyamatosan vizsgaszituációban lenne.”

*

Dióhéjban ez minden, amit tudok a szüleim gyerekkoráról. (...) A saját szüleik a hamuba sült pogácsa mellé nehéz és felesleges súlyokkal is megterhelték a vándortarisznyájukat, még ha nekik maguknak erről nincs is tudomásuk. Már gyerekfejjel tudatosult bennem, hogy a szüleim házassága egész egyszerűen rossz. (...) Van egy fénykép róluk, huszonévesen fogják egymás kezét, olyan tipikus tiszta tekintetű szerelmespárnak tűnnek. Az emlékeimben viszont idegesek, feszültek, kerülik egymás tekintetét és társaságát. Nem emlékszem olyanra, hogy valaha közös szobában aludtak volna.”

*

(Apám) soha semmit nem kezdeményezett, soha semmiért nem vállalta a felelősséget. Mindig kellett valaki vagy valami, ami után ment, aki megmondta neki mit csináljon, mi a jó és a rossz. Először nagyapám, aztán egy rövid ideig anyám, végül pedig az alkohol. Azt hiszem, anyám pont ezért ment hozzá. Nem bírta elviselni, ha valami nem úgy volt, ahogy ő elgondolta. Mindig mindent felügyelni akart a férje és kiváltképp a gyerekei életében, minden csak úgy volt jó, ahogy ő kitalálta. (...) Aztán egy idő után mindkettőnek pont abból lett elege, ami az elején vonzónak tűnt. Anyám megelégelte, hogy apámra soha nem lehet számítani, hogy magasról tesz a gyermekeire, hogy apaként is a haverokkal tölti az idejét, apámnak meg terhes lett anyám állandó intézkedése. Aztán volt egy pont, ami robbanáshoz vezetett, és apám inni kezdett.”

*

Talán negyvenéves koromig teljesen magától értetődő volt, hogy hallgatok a dinoszauruszról, hogy ez nem tartozik senkire. A mai napig nem reklámozom. Nem magát a tényt szégyelltem, inkább nagyon nem akarózott, akarózik beletenni magamat az »alkoholista gyereke« szerepbe. Nem vágyom sajnálatra, együttérzésre, nem akarom, hogy konyhapszichológusok kutassák (és fedezzék fel) rajtam a gyerekkori traumák nyomait.”

*

Úgy láttam, hogy nem az alkohol hibás, hanem az ember. A nővéremnek fejtettem ki, hogy nem a pia a hibás, ha apám agresszív, a pia nem változtat meg senkit, csak kihoz dolgokat az emberből.”

*

Történelem szakos hallgatóként nagyon régen megtanultam, hogy a »mi lett volna, ha« nem létezik. Ettől függetlenül időnként elgondolkozom, mi lett volna akkor, ha szerető családban növök fel. Átfogó, teoretikus válaszaim nincsenek, de egész biztosan jóval kevesebbszer kértem volna bocsánatot az életben. Képes lettem volna örülni bizonyos helyzetekben.”

*

Nézzük a másik oldalt. (...) Talán tényleg van valami amit a magam javára fordítottam a helyzetben, abban hogy egy alkoholista apát dobott a gép. Képes vagyok mindig több oldalról nézni a dolgokat. Az a felismerés segített, hogy apám egyszerre agresszor és áldozat. Érdemes mindig jól körüljárni a helyzetet, megismerni a másikat, felgöngyölíteni minden szereplő mozgatórugóit. (...) Általában az egész életet az érti a legjobban, aki rájön: valahol mindenkinek igaza van. Kell legalább egy kísérletet, egy próbát tenni, hogy megértsük a másik igazságát.”

Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk